Aki nincs benne, nem érzi át, mennyire szívbe markoló tud lenni egy-egy elejtett szó, egy fél mondat, egy megjegyzés. Nem tudhatja, mit érez az anyai szív, amikor azért kezelik le, bélyegzik meg, nézik le a gyerekét, mert nem teljes családban nő fel. Pedig ha tudnák… neki ez a teljes, mindennél kerekebb. Annak ellenére, hogy egyedülálló anya valaki, még nem feltétlenül nevel tutyimutyi gyereket. Szociálisan érzékenyt viszont igen.
Mi, egyedülálló anyák nem feltétlenül ezt az utat álmodtuk meg sem magunk, sem gyerekeink számára. Olyan ez, mint egy szerencsekerék: megáll valahol. Nekünk ott állt meg, hogy egyedül kormányozzuk a hajót, nincs luxusjachtunk saját kapitánnyal.
Mert a kapitány lelépett.
És mint tudjuk, nem minden kapitány fizet kikötői díjat, sőt, valamelyik nem is néz rá a hajójára évekig.
Mi, egyedülálló anyák magunk teremtjük meg a megélhetés feltételeit.
Több műszakban, több helyen dolgozunk, néha még éjszaka is.
De ezt nem hangoztatjuk, szép csendben és iszonyú fáradtan tesszük. Dolgozunk, amíg a gyerek alszik, fillérre osztjuk be a pénzt, hogy fussa kevésbé használt cipőre, más gyerek által kinőtt téli kabátra. Nálunk nem sorakozik a szekrényben félmilliós, NBA-címkés bakancs és magasított talpú edzőcipő.
Mi a hároméves műbőr cipőnkben is tudjuk nyomni a 25 éves autó pedálját. Annak az autónak a pedálját, amit akkor vettünk, amikor még csak magunkra volt gondunk.
Mi, egyedülálló anyák megtanítjuk a gyerekeinknek a pénz értékét.
Fiaink és lányaink már most tudják, mit ér a kereset. Sokszor vagyunk kénytelenek nemet mondani, amikor vágyaikat lehetetlen teljesíteni.
Nálunk egy luxusnyaralás nem Dubajban kezdődik és Madagaszkáron ér véget, hanem Kelenföldről indul és valamelyik Erzsébet-táborban végződik.
És a mi gyerekeink már attól is boldogok, ha láthatják a Balatont. Ők ebből táplálkoznak, erre emlékeznek.
Mi, egyedülálló anyák sokszor még annál is magányosabbnak érezzük magunkat, mint meg nem evett wagyu bélszín az alcsúti arborétumban.
Az estéink csendesebbek, nincs kinek a mellkasára hajtani a fejünket, kivéve akkor, amikor a két hete beteg gyerek tüdejét hallgatjuk, hogy vajon múlik-e már a hörgőgyulladás. Csak imádkozunk, hogy ne forduljon rosszabbra, mert még óvodás/iskolás, nem tudjuk egyedül hagyni annyi időre sem, amíg a patikába leszaladunk újabb gyógyszerért.
Imánk végén pedig elmormoljuk, hogy „add uram, hogy miután visszamegyek táppénzről, még legyen munkahelyem”.
Mi, egyedülálló anyák tudjuk, hogy a fiainknak mindig is hiányozni fog a másik felük.
Az, amelyik a magasba dobja őket, az, amelyik megtanítja őket focizni, biciklizni, víz alá merülni, akivel együtt szidják a megoldhatatlan matekházit és helyette inkább barkácsolnak valamit technika órára, akivel férfias dolgokról tudnak beszélgetni, akivel megisszák az első üveg sörüket, és akire majd hasonlítani akarnak amikor ők is apák lesznek.
Nekik ez nincs. És mi, egyedülálló anyák ezt nem tudjuk pótolni.
Viszont megpróbálunk nekik jó edzőt, tanárt keresni, akire felnézhetnek, támogatjuk a barátságaikat és nyíltan beszélünk velük arról, hogy nem minden férfi olyan, mint az, aki hiányzik (vagy már nem is hiányzik).
Mi, egyedülálló anyák minden nap sérült lelket gyógyítunk, hiányt foltozunk – nem hitelből, mert azt nem kapunk.
Megpróbáljuk az életre felkészíteni a gyerekeinket. Nevelésünk sok nevetésből, mosolyból, bátorításból és féltésből áll.
A gyerekeink hamarabb felnőnek, ez az ő sorsuk.
Előbb fognak elmenni a boltba egyedül, mint a teljes családban felnövő társaik. Előbb utaznak majd egyedül buszon a téli estében, mert addigra már 30 éves lesz az autónk és lehet, hogy nem fog elindulni.
Elképzelhető, hogy visszahúzódóbbak lesznek, kevesebb önbizalommal – nevezzük tutyimutyinak, mit bánom -, de az biztos, hogy érzelmi intelligenciában kenterbe fogják verni a luxuscsillogtató, csilliárdos csemetéket.
Tisztelettel lesznek a nők és az anyák iránt, különösen az egyedülálló anyák iránt. Segíteni, támogatni fogják a rászorulókat, mert tudják, mennyit jelent egy jó szó vagy egy kedves gesztus.
És lehet, hogy napi nyolc órában aktákat fognak tologatni a hivatalban, de nekik pont az lesz a sármjuk, ami pénzen nem megvehető.
Én, mint egyedülálló anya, csak remélem, hogy a fiam – aki már most értelmesebben tud megfogalmazni egy mondatot, mint sok milliárdos -, egy nap megmutatja a világnak, hogy ésszel, szívvel és kitartással többre megy, mint a sok luxuscsemete.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
