Vigyorog rám a folyosón, mint a tejbe tök, mintha semmi sem történt volna. Esküszöm, nem értem. Életkoról függetlenül, manapság minden férfi defektes? Szeretem a mondásokat. Sokszor közhelyek, de hatalmas igazságokról szólnak. Ez a történet a „házi nyúlra nem lövünk” tipikus példája. Na, most aztán világosan megértettem a mondás lényegét.
Hoffmann Alojzia írása
Elvált, 50+-os nő vagyok, komoly lelki sebekkel. Nemrégiben találtam egy új munkahelyet, ahol úgy érzem szakmailag ki tudok teljesedni. A közvetlen kollégáim iszonyú jó fejek. Belevaló a csapat, végre jól érzem magam. A kollektívában van egy férfi. Szintén elvált, korban hozzám illő. Szimpatikus, kedves, érzem, hogy izzik köztünk a levegő.
Egyik este egy pohár Irsai Oliver után megnő a bátorságom és ráírok Facebookon. „Szia!” Szinte azonnal jön a válasz, hogy már ő is akart írni, csak így, meg úgy, de azért tökre örül.
Kicsit gáz, hogy nekem kellett kezdeményeznem, mivel a régi erkölcsi normák híve vagyok, de sebaj, az alkohol felbátorít, elindul a csevej. Kiderül, kölcsönös a szimpátia. Repdesek az örömtől.
Ilyen nincs! Velem ilyen dolgok nem szoktak történni! Persze, én is tudom, nem szerencsés kollégával kezdeni, de sebzett szívvel az ember annyira szeretné, hogy neki is jusson valami jó, hogy nem törődik az ősi igazságokkal.
Belevágtunk, kialakult valami kapcsolat-féle. Én persze totál bizalmatlan voltam, de kezdetben minden félelmemre rácáfolt. Virágot hozott nekem. Értitek?! Rózsát! Kész voltam.
Fotót küldtem a barátnőimnek, vigyorgó és szívecskés emojikkal, hogy végre, talán én is találtam, valakit, akinél szerelemre és lelki békére lelhetek.
Szoktam mondani: „csodák mindig mással történnek”. Sajnos, ez is nagy igazság részemről. Ezúttal is csalódnom kellett. Pedig adott volt minden, ami egy sikeres párkapcsolathoz kell. A pasi kicsit idősebb, mint én, de mégsem öreg. Ő is elvált, tehát független, sportos, sármos és kedves. Ráadásul 10 pontos hátsója van. Vonzó és izgalmas!
A fene sem gondolta volna, hogy egy 54 éves férfi függőségben él. Nem ám alkohol, vagy dohányzás, szerencsejáték, netán munka. Nem! A saját gyerekétől függ az élete minden mozzanata.
Eleinte meg is értettem, sőt csodáltam őt. Lám-lám, milyen jó apa. Elváltként is igyekszik mindent megadni a kislányának. Egy idő után azonban furcsa megérzésem támadt és ezt a nőknél, pláne nálam, komolyan kell venni. Már megtanultam, hogy a megérzéseimet nem szabad az asztal alá söpörnöm, mert szinte mindig beigazolódnak. Nagyon durván!
Ezúttal is elkezdett csilingelni a vészcsengő. Valami nem stimmel! Sokat agyaltam, vajon mi? Azt hiszem, attól tartott, belerondítok a kislányával ápolt idilli viszonyába.
Bármilyen furcsán hangzik is, halálosan komolyan gondolom, mert ezt éreztette velem. Mindig hárított, ha közös programot emlegettem, persze a kislányra hivatkozva.
Fel sem merült közös koncert, szilveszter, esetleg nyaralás kérdése, hiszen véletlenül mindig pont akkor volt nála a gyerek és olyankor lehetőleg fel se hívjam.
Nehezen tetten helyre magamban ezt a kisgyerek dolgot egyébként is, hiszen az én lányom már 17 éves. Lassan újra élhetném mellette a saját életemet (már, ha lenne…). Élvezném a szabadságot. Szeretnék utazni, kirándulni, síelni, túrázni, evezni, bármit. Mindezt akár gyermekeinkkel együtt. Próbáltam, őt is biztatni, hogy fog ez menni. Én marha, azt találtam mondani: egy szerető szív helyett, lehet, hogy kettőt találtam. Hiba volt!
Félreértés ne essék! Én is imádom a lányomat, mindent megtennék és meg is tettem érte. De ő már szinte a saját életét éli és én is kicsit szabadabb lettem.
Az illető férfi későn lett apuka, a gyermek mindössze 6 éves. Az anyuka állítólag tök gáz, ahogy ez már sok elvált fél esetén lenni szokott. És nem is érti, hogy miért „bolondult meg” a volt felesége….
Na, én sem most jöttem le a falvédőről.
Tudom, hogy mindig kettőn „áll a vásár”, szóval, bennem is dolgozott a kisördög. Ugyebár az ember lánya 50 felett már nem hiszi el, hogy egy nő csak úgy minden előjel nélkül kiteszi hites urát a lakásból, cókmókkal együtt. Ezerrel próbáltam csitítani a kisördögöt és nem foglalkozni vele, hiszen én rózsát kaptam!
Azt is mondta, hogy én már hozzá tartozom, amitől persze totál elolvadtam.
Ám egyszer csak történt valami. Hogy mi? Fogalmam sincs! Hirtelen minden megváltozott. Távolságtartás, az érdeklődés teljes hiánya, más kolléganőkkel való látványos hetyegés. Se hívás, se üzenet, semmi. Mi a búbánat történik?
Az ég világon semmi emlékem nincs arról, hogy tettem volna valamit ellene, megbántottam volna, vagy egyáltalán bármi negatív történés. Hiába kutatok a lelkem legsötétebb bugyraiban is. Olyan durva lett hirtelen a távolságtartás, hogy csak üzenetben „mertem” megkérdezni tőle, mi a baja. Válasz nem érkezett semmi. SEMMI!
Ennyi idősen már tényleg sok mindent láttam, de ez még nekem is új és sok!
Várjátok a happy endet? Na, az nincs!
Persze, bennem is van tartás. Ha nem kellek, hát menjen a fenébe. Felfogtam, hogy dobtak, méghozzá gusztustalan módon. Egy gyenge pillanatomban mégis üzenetben kértem, hogy legalább a mi „kapcsolatunkat” ne tárgyalja ki a cég ügyletes ribancával, mire jött a válasz, hogy miért tenné, hiszen ő szeret engem.
Nooormális? Kicsit felvilágosítottam, hogy nem annyira viselkedett úriember módjára, miután se szó, se beszéd felszívódott, és ezek után én simán feltételezhetek róla akármit.
És azóta is vigyorog a folyosón. Úgy csinál, mintha mi sem történt volna. Tényleg én vagyok ennyire rosszul összerakva?
Úgy döntöttem az elkövetkező hónapjaimat a „semmire nem gondolok és semmit nem tervezek” érzésnek szánom. Csajok! Follow the flow! (Idén is.)
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
