Elbúcsúzni valakitől, akit annyira szerettünk. És ami utána jön. A rokonok, az anyagiak. Az örökség. Novella.
I.
– Halló! Hallasz? Holnap pakoljuk ki dédi lakását. Neked is kellene jönni! Kell onnan valami?
Eszti nem tudott erre így gondolni. Még nem. Túl friss volt. Ő készítette össze a hálóinget, törülközőt, papucsot, fogkefét, amikor dédit már muszáj volt kórházba vinni. Pedig annyira nem akart menni, szegényke. Inkább otthon. Elvánszorog a vécéig, és eszeget is, csak azt ne. A kórházat.
Eszti szaladt fel hozzá, amikor csak tudott. Megmosdatta, etette, rendet rakott. Azóta nem járt ott. Jó lett volna még egyszer körülnézni úgy, hogy minden mozdulatlan. Talán még érződne a jelenléte. A nyitott könyv a kisasztalon, vagy a mosogatóban hagyott tányér néhány morzsával.
Megérintené az ágyat, beülne a fotelébe, amiben dédi gyakorta szendergett, vagy merengett virágos terasz felé fordulva. Beszívni a megmaradt illatokat, s hallgatni az utána maradt csendet.
De tudta, hogy az anyja és a nagybátyja már beletrappoltak. Szétdúlták a megmaradt emlékmorzsákat. Hova ez a sietség? Persze, az örökség. Senkinek sem könnyű manapság. De hát, na…
Eszti még alig ocsúdott fel a veszteségből, a család többi tagja már hiénaként csapott le a tízéves hűtőre, régi bútorokra, hiányos pohárkészletekre. Hová lett a tartásuk? Nem akart ebben részt venni.
II.
– Koporsós vagy urnás temetés legyen? A koporsós drágább, akár kétszer annyi is lehet. Meg kell venni a sírhelyet.
Eszter nap, mint nap találkozott a halállal, dédit mégis nehezen engedte el. Hiába tudták előre. Idős volt már, s a betegség is alattomosan emésztette fel.
– Kérem, nyugodjon meg, fel kell írnom az adatokat – nyugtatta a síró hozzátartozókat, s eléjük tette az űrlapot.
Már megszokta. Nála csapódott le a gyász fájdalmának egy része. Történetek az elhunytról, elmélkedések az élet rövidségéről. Közben csörgött a telefon.
Újabb elcsukló, sírásba hajló hang. Alig értette a nevet. Tessék? Elnézést, nem értettem jól. Tudja, a művész úr, a nemzet színésze – hüppögte a nő a túloldalról. Akkor beugrott Esztinek, hogy a hírekben mintha hallott volna valami ilyesmit, de nem igazán jegyezte meg, kiről van szó. Éppen szezon van. Sok a temetés.
A másik telefon is rákezdte. Egyre türelmetlenebbül hallgatta az özvegyet. Mindent az EMMI fizet – sírta tovább. Gőzöm sincs, hogy mi a frász az az EMMI, és ki az elhunyt, és hagyjon már a sírási szakasszal, mikor égnek a vonalak, és ülnek is szemben. Azok is sírnak! Sírni majd személyesen! Telefonban csak praktikus infókat tudok kezelni! – dohogta magában. Hangosan nem mondta ki, hiszen kegyelet.
Közben a zsebkendős dobozt az előtte ülő ügyfél elé tolta. Félt, hogy összekönnyezi az űrlapot. Gyorsan megbeszélt egy időpontot, és lerázta a művész özvegyét. A másik telefon feladta addigra.
– Az anyakönyvi kivonatot elhozták? Rendben, akkor lemásolom.
Amikor végzett mindennel, kikereste a neten, melyik színész hunyt el. Hát persze, már emlékszik, és így össze tudta rakni a szaggatott beszélgetés értelmét. Kicsit elszégyellte magát, hogy nem volt elég megértő a nagy özveggyel.
Híres halott. Talán ez lesz a pályája csúcsa. Biztosan különleges temetést fognak rendelni.
– Géza, ma jött egy kopis, egy urnás, és két szórásos. Egyre divatosabb ez. És holnapra kért időpontot Kerekes művész úr özvegye – sorolta a nap végén a főnöknek a rendelést, hogy jobb kedvre derítse a sok temetéssel.
Géza egész héten ideges volt a konkurencia és az új, lehetetlen szabályozások miatt. A Méltányosság Temetkezési Vállalat éppen mellettük nyitotta meg irodáját nem éppen méltányos eljárással. Nevet kellene változtatniuk. A Fény Az Alagút Végén Kft. pedig elnyerte az orruk elől az ügyeleti hívás pályázatát, hiába hízelgett a boncmesternek.
Most ők fognak kimenni az összes balesethez, és a sínekről is ők szedhetik össze a hosszan szétszórt maradványokat. Dögkeselyűk. Morogta Géza, akit megihletett a halál bizarr humora, s elképzelte, ahogy a Fényesek éppen egy vasúti alagút végén várják a helyszínelés befejezését, hogy megkezdhessék a munkát, amit neki kellett volna megkapnia. Keresgélik a bal lábat és az elgurult fejet.
Többet kellene reklámoznunk – morfondírozott tovább. Térjen be hozzánk! Ránk mindig szükség van! Nem, ez nem jó. Szeretettel várjuk leendő ügyfeleinket! Vagy visszavárjuk! Hát… Ez sem az igazi.
Garantált mennybemenetel! Na, ez azért túlzás lenne. Egyet fizet, kettőt kap! Mármint sírhelyet. Ehh! Ebben a szakmában minden máshogy hangzik, pedig igazán méltányos ajánlat lenne.
Elhúzta a száját, hogy meggondolatlanul használta a konkurencia nevét. Már a szavak sem a régiek. Csak az nyugtatta meg, hogy a raktárban végigsimította vadonatúj koporsóját. Két hete készíttette magának. Natúr csiszolt fa. Elegáns. Nem olyan csiricsáré, és hamarosan nagy áremelések lesznek, igazán jó vételt csinált.
– Nézze, Esztike, mit szereztem be!
Eszti éppen ellenőrizte a mappákat, hogy minden papír és számla jó helyen van-e, aztán eltette a még temetetlen polcra.
-Igen, Géza?
-Na, jöjjön, ide hátra. Mutatok valamit. Ez az enyém lesz. Alkalmasint.
– Öhm, hát… izé… Szép?
III.
– Mondtam, hogy gyere ma! Miért nem jöttél?? Nekünk kellett pakolni azt a rengeteg holmit! Teljesen szétment a kezem!
– De hát dolgoztam, meg szólhatnátok előbb, hogy szabaddá tudjam tenni magam!
– Még mindig nem mondtad, hogy mi kell a lakásból! És ott vannak a tárolóban a gyerekek régi dolgai, meg valami szétszedett bútorod. Azok kellenek vagy nem? Elviszed vagy kidobjam?
Esztit feszítette a sürgetés. A telefont az álla alá szorítva palacsintatésztát csurgatott a serpenyőre. Az sercegve terült szét a fekete lapon. Örült, hogy végre hazaért, és a lányokkal lehet. Nem akart most ezzel foglalkozni.
A sok logisztikával, hova teszi, mivel szállítja, meg mikor. Egyébként sem volt semmilyen megbeszélés, hogy egyáltalán mit választhat. Anyja és nagybátyja a közvetlen örökös, nem egyeztettek, ő meg, hogy szólna bele. A siettetés ellenére azt azért nem ajánlotta fel az anyja, hogy elhozza a kocsijával a cuccait, és nem volt kedve szívességet kérni. Túl nagy ára volt mindig.
Inkább a munkatársait, Istit és Robit kérte meg, hogy segítsenek a fuvarozásban szombaton. Az ásástól jó erőben vannak, és elkérték a céges fekete furgont is. Cserébe néhány sört kínált fel a fiúknak. Eszti előbb érkezett a lakáshoz.
Talán pár emléket meg tudna menteni déditől. Reménykedett benne, hátha a füles fotel az övé lehetne vagy legalább dédi kedvenc ágyterítője… A látvány siralmas volt. Persze az értékes dolgokat már mind elhordták. Dédi emléke kifosztva.
Céltalanul téblábolt a magára hagyott lakásban. Véletlenszerűen húzta ki a felső konyhafiókot. A fakanál. Elmosolyodott. Ezzel keverték nyaranta a lekvárt. Dédi nem tudott leszokni a befőzésről. Együtt cipelték haza a meggyet, majd a kajszit, végül a szilvát.
Mostak, magoztak, sterilizáltak, beszélgettek. Meg van égve a vége. Igen, emlékszik, azon az esős nyári napon történt. Megáztak a piacról hazafele jövet. Nevetve menekültek be az ajtón, és dédi dörgölte törölközővel Eszti vizes haját.
Aznap olyan hevesen lobogott a láng a lekvár alatt, s a fakanál túllógott a fazék tetején. Kivette a fiókból, s magával vitte. Ennyi maradt neki dédiből.
Már csak a saját holmiját kell elszállítani a pincéből.
Megérkeztek a fiúk is, s leparkoltak a bejárat előtt. Robiék tréfás kedvükben voltak, tegnap is szép jattot kaptak. A sírásókat meg kell becsülni, nehéz erre a munkára embert találni, és ha felmondanak… A következmény beláthatatlan lenne.
A pótolhatatlanok önbizalmával viccelődtek a főnök gondosan nyírt bajszán, amikor beléptek a lépcsőházba. A postaládáknál álldogáló három idős néni a nevetésre hirtelen abbahagyta a pusmogást, és megrökönyödve nézett a vidám társaságra. Eszti kedvesen köszönt, de döbbenetük és rosszalló pillantásuk nem múlt el. Ezeknek meg mi bajuk van? Annyira nem voltunk hangosak. De aztán követte riadt tekintetüket, ami a fekete halottaskocsihoz vezetett. ÁÁÁ, már értem.
– Nyugodjanak meg – fordult a nénik felé -, most civilben vagyunk. Nem viszünk halottat. Munka közben soha nem nevetgélünk.
Robi betette az utolsó dobozt is. Egész gyorsan végeztek. Már majdnem bezárta a hátsó ajtót, amikor Esztinek eszébe jutott a táskájába csúsztatott fakanál.
– Várj csak!
Kivette a fekete végű fakanalat, és gondosan a dobozok tetejére fektette fejjel előre.
– Most már mehetünk!
És becsukta a halottaskocsi ajtaját.
kiemelt kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
