Frizura? Arcpakolás? Indul a csináld magad mozgalom!

Napokig úgy voltam vele, hogy nem lesz cikk. Nem tudok többet írni. Az ötödik hét otthon, húsvét hétfő délután olyan mélypontra juttatott, hogy alig tudtam összeszedni magam. Ha nem lennének a fiaim -, mert mellettük még egy jó kis depressziót sem engedhet meg magának az ember – azt hiszem, benne maradtam volna a gödörben. A hét végére azonban magam keverte új hajszínnel és egy jó adag, pult alól szerzett élesztővel gazdagabban, sokkal vidámabban tekintettem a jövőbe.

Minden reggel kiskanállal szedem össze magam. Nem vagyok büszke erre, de ez van. Aztán persze bekapcsol az automata üzemmód, a kötelesség tudat, depressziónak sok helye nincs itt kérem szépen, hiszen hetente háromszor muszáj már 7-kor ugrásra készen állni és nyitásra várni maszkban és kesztyűben az egyik élelmiszerlánc kapuja előtt, hogy legyen friss pékáru a fiúknak. Mert Bombera Krisztához hasonlóan én se szeretek főzni, viszont nem is sütök. Nincs kétnaponta friss, ropogós, saját készítésű kifli reggelenként az asztalon és kalácsot sem sütöttem húsvétra. (Egyébként a férjem süt kenyeret, szóval a világ meg van mentve). Régen egyébként imádtam sütni. Egy másik életben. Amikor nem volt két, munka mellett az energiánkat teljesen lekötő gyerek, nem voltunk bezárva és nem küzdöttem minden nap a túlélésért. Vállalkozóként, cégvezetőként, anyaként.

A húsvét hétfő azonban megtréfált. Talán azért, mert nem kellett dolgozni és a zombi üzemmódot sem kapcsoltam be reggel, egyszercsak fejbe vágott a fájdalom. Pedig a fiúk reggel meglocsoltak, óvodai és iskolai verstanulás helyett (jaj, de hiányoznak a gyönyörű óvodás versikék!) a klasszik Zöld erdőben jártam… mondókával és egy nagy adag vízzel menekítettek meg az elhervadástól. Elültettünk rengeteg paradicsom és paprika palántát, finomat ebédeltük (a férjem főzött, mint általában) és a délutáni szieszta időben, amíg a fiúk mesét néztek, csak ültem az ágy szélén és éreztem, hogy fojtogat a zokogás. 

Fizikailag fáj a szüleim, a kollégáim és a barátaim hiánya, hogy nem tudok leülni és beszélgetni velük egy pohár bor mellett, pedig nagy szükségem lenne a tanácsukra vagy csak arra, hogy meghallgassanak. Hogy megölelhessem őket. Hogy megöleljenek. Hogy nagyokat röhögjünk régi sztorikon és újakat éljünk meg együtt. A vírus elveszi az időt az idős szüleimtől. Ezért vagyok a legdühösebb.

Bánt az egész bizonytalanná vált gazdasági helyzet, amelyet azonnal leképez a vállalkozói világ a heteket-hónapokat csúszó kifizetésekkel. Ezek aztán óriás lavinaként gördülnek tovább az alvállalkozók felé. Elfáradtam abban, hogy újra és újra kérdeznem kell, hogy mikor fizetik ki a lejárt számláinkat. A munkánkat, amit már rég elvégeztünk.

A múlt héten többször eljött az a pont, amikor azt gondoltam, hogy kész, feladom. Nem viszek többé céget, nem felelek családokért, nem cipelem tovább annak a terhét, hogy mikor lesz fizetésük. Mert nem tőlem függ.

Nem akarok a gáztörvényben élni!

A munkám miatt sokszor találkozom, dolgozom együtt HR és cégvezetőkkel. Egy nagyon klassz kezdményezésnek köszönhetően most hétről-hétre belepillanthatok abba, hogyan kezelik a válságot a különböző ágazatokban: a termelésben, a pénzügyben, a telekommunikációban, az egészségügyben vagy akár az SSC-nél a vezetők, milyen megoldásaik vannak a válság tompítására, kollégáik megmentésére. A Kincentric online meetup sorozatában Pécsi Judit, az Union HR igazgatójának egyik mondata nagyon megérintett. Judit arról beszélt, hogy fizikus férjével egyre gyakrabban kerül szóba a gáztörvény. Az otthon léttel ugyanis még inkább eltűntek a határok a munka és a magánéletünk között.

A gáz kitölti a rendelkezésre álló teret. Ha nem figyelek oda, a munkám kitölti a rendelkezésre álló összes teret… és a családom ugyanezt teszi. Hogyan tudok nagyon gyorsan fókuszt váltani és ha nem is egyensúlyt – abban továbbra sem hiszek -, de arányokat találni. Szóval nem akarok a gáztörvényben élni!” – mondta Pécsi Judit és azt gondoltam, hogy ez az! Ennél szemléletesebben nem is lehetett volna megfogalmazni azt, hogyan éljük meg a mindennapokat.

Hónapok óta munka nélkül 

Egyik távoli rokonom a vendéglátásban dolgozik. Vagyis éppen nem dolgozik, mert most születtek meg az ikrei. Ő azt mondja, hogy nem a vírustól fél, hanem az éhes, munkanélkülivé vált és támogatást nem kapó tömegek haragjától. Ahogy a kollégái éreznek.

Másfél hónap telt már el a kényszer otthonlétben és ha nem érkezik a helyzetre valamilyen megoldás, anyagi támogatás a kormánytól – ahogy külföldön ezt teszik – , akkor az éhes és csalódott emberek az utcára fognak menni. Vagy elkezdhetnek fosztogatni. Meddig tart még ez így? Július végéig? Augusztus végéig? Addigra a vendéglátásban, kereskedelmben, szolgáltató iparban dolgozó emberek már lassan fél éve nem kaptak fizetést. Sokan élnek egyik hónapról a másikra. Épp, hogy megélnek. Nincsennek tartalékaik. Szeretnék megoldásokat hallani, megnyugodni. De egyelőre nem tudok.

Hajvágás, kozmetika: csináld magad!

A házi karantén indulásakor a maci naci beszerzése után a következő nagy beruházásom a hajfestékek kiválasztása volt. Berongyoltam a drogériába és elájultam: órákig tudtam volna olvasgatni a címkéket: burgundivörös, gesztenyevörös, mogyorószőke, akármibarna. Színező, festék, ammóniával és anélkül. Melyiket válasszam? Két különböző márkán biztos, hogy nem volt egyforma a vörösesbarna hajzuhatag kép. Sebaj, úgysem lát senki, csak a családom: eljött hát a kísérletezés ideje! Tegnap egy remek rézvörösssel indítottam és úgy döntöttem, hogy a hajvágásban majd kikérem a kerekiben élő fodrászom tanácsát.

Ti vágtatok már online utasítással, messengeren hajat? Naaa? Ez az idő is eljött!

Barátnőm fürtjeit a férje fogja vágni (OMG, imádom a pozitív hozzáállását!), a gyerekekhez még gyűjtöm az erőt, bár remek oktató videok vannak fent a youtube-n, annyi a hajuk, mint egy nagy, szőrös kucsmának. Attól félek, hogy bár az általános iskolában díszítőművész szakkörös voltam és szerintem kifejezetten jó a kézügyességem, a sapka-fejek megnyírása kifog majd rajtam és férjem szakáll nyíróján.

Egyébként fotósunk, Bulla Bea, aki hétfői cikkeimhez minden vasárnap eljön hozzánk, hogy pár képet lőjön, friss helyzetjelentéssel érkezett a drogéria frontról. Olgikám – kezdte -, soha ennyi tanácstalanul álló nőt nem láttam a boltban a hajfestékek előtt álldogálni! Egymást kérdezték, hogy szerintük melyik márka hozza a dögös szőkét és melyik fedi be az összes ősz hajszálat – mesélte, majd találomra ő is leemelt egy dobozzal. 

Új üzletágak: szájmaszk biznisz és élesztő

Nekünk házhoz jöttek a maszkok: Tóth Réka kolléganőm anyukája és Kovács Klári is varrt saját készítésű maszkokat. Nekik köszönhetően a szüleimnek is tudok már küldeni. Ez most az új biznisz: aki tud, maszkot varr és árul. Az árfekvés pedig elég széles, csak tessék, tessék! Győzz választani! Igazából megértem azokat, akiknek most ez az egyetlen bevételi forrásuk és mondjuk varrodájuk kapacitását vagy bármilyen szolgáltatásukat felcserélik maszk varrásra. A józan ész és pénztárca határain belül.

Soha sem hittem volna, de létezik ebben már divat is! Nem mindegy a szín, a minta és a fazon… Egyébként kevésbé ügyeseknek mondom, hogy a nővéremtől kapott oktató videok alapján lehet varrás nélkül zsebkendőből, pólóból és zokniból is maszkot készíteni. A kreativitás határtalan!

A másik biznisz, az élesztő beszerzése. Néha a régi cseh sorozatban a Nők a pult mögött című filmben érzem magam vagy simán gyermekkoromban, amikor banán csak a pult alól, a jól informáltaknak jutott. De most eljött a nagy pillanat: kolléganőm tuti élesztő forrást szerzett, így már csak nekem kell rávennem magam arra, hogy csodás kifli és túrós bukta hegyeket varázsoljak állandóan éhes fiaimnak.

Én mondom, ér ez a kapcsolatrendszer mostanság annyit, mint egy Oscar díj.

Ki is állok a teraszra gyorsan, kezemben az élesztővel, magamhoz szorítom és belekiáltom az utca délutáni csendjébe: Klári, köszönöm, köszönöm!

Fotó: Bulla Bea.

Vélemény, hozzászólás?