Amikor először látott kerekesszékest táncolni, tudta, hogy konduktorként egyszer ezzel szeretne foglalkozni. Fröhlich Viola most első tánccsoportját toborozza, s vallja, nem arra kell koncentrálni, mire nem képesek a mozgássérültek, hanem arra, hogy mire igen.
– A gimnáziumban egy mozgássérült évfolyamtársamat láttam kerekesszékben táncolni, s emlékszem, hogy egyáltalán nem a székére, a korlátaira figyeltem, hanem arra, milyen szépen mozog… Már akkor tudtam, hogy valami hasonlóval szeretnék később foglalkozni – meséli Viola, amikor megkérdezem, honnan ez a nagy eltökéltség.
A konduktori diplomáján ugyanis még szinte meg sem száradt a tinta, s már a vállalkozó szellemű kerekesszékes gyerekeket és felnőtteket toborozza első tánccsoportjához.

Az, hogy valamilyen segítő szakmát választ, nem volt kérdés: orvosdinasztiából származik, s bár eleinte ő is orvosnak készült – az ikertestvére végül az is lesz -, rájött, hogy ő az első naptól betegek közelében szeretne lenni, márpedig az orvostanhallgatóknak jóval kisebb a gyakorlati óraszámuk, mint a konduktor-hallgatóknak.
A kerekesszékes tánc pedig tulajdonképpen adta magát, hiszen Viola hároméves kora óta táncol, a klasszikus balettről nyergelt át kamaszként a szabadabb modern táncra és a hip-hopra.
Ezeket a stílusokat szeretné most átültetni kerekesszékre, amivel valószínűleg úttörő lesz hazánkban, mert bár klasszikus társastánc-csoport már létezik mozgássérültek számára, modern műfajokban még nem hallott hasonlóról.
Az biztos, hogy szakmailag nem kis kihívás lesz a csoport vezetése; igaz, négy évnyi, a Pető Intézetben töltött gyakorlat alatt pontosan megtanulta, mire kell figyelni.
A test nem állhat az öröm útjába
– A sérültek állapota nagyon különböző; szinte mindenki felé máshogy kell fordulnom, mindenkihez máshogy kell kapcsolódnom.
Nem mindegy például, hogy szerzett sérültségről van-e szó, például egy baleset következtében bénult le valaki deréktól lefelé, vagy központi idegrendszeri sérülés következtében nem tud mozogni.
Utóbbi esetben gyakran rövidebb ideig fenntartható a figyelme, és akár egy egyszerű mozdulat lemásolása, leutánzása is gondot okozhat. Sok fizikai kötöttséggel kell számolnom, de ez nem állhat útjába annak az örömnek, amit a tánc jelent! – mondja magabiztosan Viola.
A fiatal szakember és táncos biztos benne, hogy sikeresen áthidalja az esetleges akadályokat, amiben a szakmai tudása mellett hatalmas lelkesedése is segíti. Annak külön örül, ha sikerül kimozdítania néhány kerekesszékes embert abból a burokból, amelyben nagyon sok sérült él.
– Ezért is szervezem a táncot egy külső helyszínre, nem pedig egy intézetbe, hiszen egy mozgássérült embernek már az is élmény, hogy kimozdul a megszokott közegéből, ami növeli az önbizalmát is.

Szerencsére a stúdió, ahol maga is táncol, nyitott volt a kezdeményezésre, így hamarosan indulhatnak az első foglalkozások, Viola reményei szerint gyerekeknek és felnőtteknek is.
Én is meg tudom csinálni
S hogy mit adhat a tánc egy kerekesszékes embernek? Viola szerint rengeteget. Például fejlettebb testtudatot – amire nekik talán még inkább szükségük van -, és magabiztosságot: az „én is meg tudom csinálni” érzését.
Viola ép emberként is tudja, mennyit jelent ez, önbizalomhiányos lányként neki is a tánc segített megnyílni, kiteljesedni.
– Sokszor látom, mennyire megviseli a gyerekeket, kamaszokat, hogy mások, mint a többiek.
A tánc olyan terep, ahol mindenki kihozhatja magából azt, amit az állapota megenged. Konduktorként tudom, mekkora élmény egy mozgássérültnek megtapasztalni, hogy képes valamire, amire a tipikus fejlődésmenetű emberek, még ha egy kicsit másképp is.
Íme egy kis betekintés az első bátor jelentkezők táncórájába:
Mert miért is ne lehetne lábak nélkül, korlátozott mozgással táncolni? Ki mondta, hogy mind a négy végtagra szükség van hozzá? – teszi fel a kérdéseket Viola, majd elém tárja a hitvallását: a tánc mindenkié. Tisztán emlékszik, rá, hogy ezt már kisgyerekkorában is így gondolta, amikor ugyanis hétévesen, balettórára igyekezve találkozott a buszon egy kerekesszékes kislánnyal és megkérdezte tőle, megy-e vele balettozni, nem értette, miért „nem tudok” a válasz…
„Arra kell koncentrálnunk, amire képesek”
Ma is azt vallja, a sérülteknek nem sajnálatra, hanem aktív segítségre van szükségük, hogy megmutathassák, mit tudnak.
– Ez egy kis segítséggel sokkal több lehet, mint gondolnánk! A mozgássérültek gyakran nagyon jól feltalálják magukat, ha lehetőséget kapnak. Sajnos sokan nem tudják, hogyan viselkedjenek a közelükben, így inkább elfordulnak… Félnek, mert nem tudják, hogyan segítsenek, így inkább nem tesznek semmit, és ezt adják át a gyerekeiknek is.
Én mindig azt mondom, nem az a baj, ha megnézünk egy sérült embert a buszon, ha ez érzelmeket vált ki belőlünk, hanem az, ha rossz útra tereljük a gondolatainkat és csak a negatívumokra koncentrálunk, mert ez nem viszi őket előre.
Arra kellene fókuszálnunk, amire ők is képesek, és hogy ebben hogyan tudunk segíteni nekik – mondja Viola.
Állítja, ennek a gondolkodásnak is köszönhető, hogy nem telepednek rá a lelkére a megterhelő élmények, az embert próbáló sorsok, amelyeket konduktorként nap mint nap lát: az érzelmeit cselekvésbe csatornázza. Azt nézi, hogyan segíthet, ha csak egy-egy mozdulattal, aprósággal is – például egy ritmusos forgással a zene ütemére.
Viola a következő e-mail címen várja a vállalkozó kedvű kerekesszékesek jelentkezését az alakuló tánccsoport(ok)ba: frchviola@gmail.com
Fotó: Fröhlich Viola
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.



