Sokaknak vannak rémtörténetei a gyámhatóságról. Fenyegetésekről, embertelenségről, hozzánemértésről. Vajon miért? Aki nem került testközelbe a hatósággal, talán el sem tudja képzelni. Muszáj beszélnünk arról, hogyan működik a a krízishelyzetben lévő családoknál fellépő gyámhatóság, amelynek természetesen van, (lenne) létjogosultsága. A kapcsolattartás és a mögötte húzódó jogi problémák témáját jártuk körbe az előző részben, most pedig a kényszerláthatás jelenségét mutatjuk be, hogy megmutassuk a rendszer szintű problémákat.
A Patent Egyesület alkotta meg a kényszerláthatás fogalmát arra a jelenségre, amikor a gyermeket igénye és akarata ellenére kapcsolattartásra kényszerítik a különélő szülővel, nagyszülővel, és ezzel kifejezetten veszélynek teszik ki.
És hogy ki kényszeríti, ki veszélyezteti?
Lényegében a hatóságok (gyámhatóság, bíróság, gyerekjóléti intézmények) nyomást gyakorolva a gondozó szülőre (és a gyerekre is!), hogy ha nem biztosítja a különélő szülő kapcsolattartási jogát, akkor végső soron a gyereket is elveszik tőle.
Közkeletű és elterjedt vélekedés az anyát okolni, amikor a gyermek nem akar kapcsolattartásra menni.
Ilyenkor azonnal ellenneveléssel, manipulálással vádolja az apa, a hatóságok, a közhangulat, azonban a jogsegélyszolgálatok tapasztalatai és a nemzetközi szakirodalom is azt támasztja alá, hogy az ellenállás oka legtöbbször az együttélés és/vagy a kapcsolattartás során elszenvedett bántalmazás. (https://jozsefvaros.hu/…/kapcsolattartas-kenyszerlathatas/), https://noivalto.hu/ezvan/gyerekek-gyamhatosagi-tortenetek-2/
Az esetek hátterében kivétel nélkül családon belüli erőszak áll, aminek elszenvedői túlnyomó többségben nők és gyerekek.
A bírói, gyámhatósági gyakorlat, a jogszabályok hatalmas nyomást gyakorolnak a bántalmazott szülőre, gyerekre, hogy a kényszerláthatásból ne lehessen kimenekülni, ami lényegében azt jelenti, hogy a szülő nem tudja megvédeni a gyermekét, ki kell szolgáltatnia a bántalmazónak, különben beindul a gépezet: rendőri intézkedés, egyre súlyosabb pénzbüntetések, gyerek elvételével való fenyegetőzés, és végül kiemelés a családból.
Így a bántalmazott hiába szabadult a kapcsolatból, a családon belüli erőszak a kapcsolattartások mentén folytatódik újult erővel.
A káros gyakorlatnak mára több halálos áldozata van, ahol egyértelműen bebizonyosodott, hogy el lehetett volna kerülni a tragédiákat, ha hisznek az áldozatoknak, és nem erőltetik a kapcsolattartást, de a törvénykezés és a hatóságok továbbra sem tesznek semmilyen lépést a változtatásra. Gondoljunk csak az Isztambuli Egyezményre, vagy nyugati országok hatékonyabb áldozatvédelmi stratégiáira.
Sorozatunk elsősorban a gyámhatóság hiányosságait mutatja be, de a történtekben mindig megjelenik a többi a hatóság is.
Az ilyen esetek összetettek, párhuzamosan futnak különböző ügyek, bevonódik a rendőrség, bíróság, gyerekjóléti szolgálat, szakértők így nem is lehet teljes mértékben külön választani, ami végső soron azt jelenti, hogy több, elvileg kompetens személy értesül az esetről, így még súlyosabb, hogy nem történik semmi. Az állandó elem viszont mindig ugyanaz: a bántalmazott cserben van hagyva, ahogy a következő történetben is.
Anita története
– Azt hiszem, naiv voltam, amikor a gyámhatósághoz fordultam segítségért… Három éves se volt a kisfiam, amikor úgy jött haza az apai kapcsolattartásról, hogy szexuális tartalmú mondatokat kezdett mondani. Konkrétan azt, hogy az apja a gyermek nemi szervét a szájába vette és szopogatta – meséli Anita.
Fel is vettem telefonra, amikor elmesélte. Másnap elmentem a rendőrségre, hogy segítséget kérjek. A nyomozónő megmondta, hogy kemény fába vágom a fejszémet, és készüljek fel rá, hogy senki nem fog nekem hinni.
Elmentem a gyámhatóságra is. Az ügyintéző (férfi) első perctől lenéző, áldozathibáztató volt, minden mozdulatában, szavában érződött, hogy egy pillanatra sem vesz komolyan, jaj, egy újabb hülye, jaj, válás, biztos kitalálta az egészet. Fejeket vágott, bizonyítékot akart. De végül azt mondta, hogy nem tudnak ilyen ügyben lépni, mert még nem váltunk el. Menjek a rendőrségre.
Megemlítettem, hogy onnan jövök, és azt mondták, hogy itt tegyek bejelentést. Erre azt tanácsolta, hogy menjek a bíróságra. De már zajlott a válóper, és még biztos, hogy hónapokig nem lesz döntés, én pedig meg akartam védeni a fiam.
Közben a rendőrség kirendelt szakértőt a gyereknek, aki ellenmondásos véleményt írt, amiben elismerte, hogy nincs betanítva a gyerek, de szerinte nem mutatja traumatizáltság jelét.
Felkerestem egy gyerekpszichológust, aki megerősítette, hogy vagy megtörtént, vagy ilyen tartalmakat látott a gyerek, mindkét eshetőség veszélyezteti a gyermeket. A szakvéleményen elképedt, hogy ilyet leírt egy szakértő – nesze semmi, fogd meg jól. Az egész tortúrát végigkísérte a felelősség hárítás, senki nem merte kimondani, hogy bűncselekmény történt.
Nem tudtam, hogy innen hova tovább.
Felkerestem a családsegítőt, aki alapellátásba vett minket, de itt sem történt semmi. Végigjártam az összes hatóságot, alapítványt – NANE, Hintalovon – ott azt mondták, akkor tudnak foglalkozni az üggyel, ha a gyerek tesz bejelentést, mert túlterheltek, de egy hároméves nyilván nem fog bejelentést tenni.
Az Ombudsmanig is elmentem, ők is csak sajnálkoztak, hogy nem tudnak mit csinálni. Azt javasolták, hogy a helyi jegyzőnél tegyek bejelentést.
Akkor már elegem volt, hogy sokadjára el kell mondanom ezt a szörnyűséget, teljesen egyedül csináltam végig, senki nem állt mellettem, egy segítő, vagy jogász, folyton újratraumatizáltak.
Az rendőrségi ügy évekig keringett valahol a rendőrségen, a gyermeket egy év elteltével hívták be kihallgatni, az apát egyáltalán nem hallgatták ki, végül megszüntették az eljárást.
A hatóságok évekig egymás között küldözgettek, érdemben azonban senki nem tett semmit. Egy idő után felfogtam, mi történik velünk, és hogy abszolút nincs segítség. Idegösszeroppanás közeli állapotba kerültem, és az is tudatosult bennem, hogy ebbe bele lehet őrülni.
Miután nem kaptam sehonnan segítséget, nem adtam át többet kapcsolattartásra a gyermeket. Azonnal beindult a boszorkányüldözés!
El lettem mondva mindennek, az apa próbált lejáratni, neten is, bolondnak nevezett, rám hívta a rendőrséget, hogy elvigyék a gyereket kapcsolattartásra. Nem tudtam akkor, hogy nem vihetik el erővel, és megijedtem. Ameddig lehetett, húztam az időt. Annyira rettegtem, hogy nem mertem kimenni az utcára, attól féltem, hogy bármikor elvihetik tőlem a fiam.
A gyámhatóságnak többször írtam bejelentést, hogy nincs jól a gyermek, de csak akkor léptek, amikor megszületett a bíróságon az ideiglenes intézkedés, az apa bejelentést tett az elmaradt kapcsolattartások miatt:
ellenem indult a védelembevételi eljárás, mert nem adom át a gyereket, és ezzel szerintük én veszélyeztetem. Ugyanaz a férfi lett az ügyintéző, akihez először mentem.
Azt átlátta, hogy az exem össze-vissza beszél és hazudozik, de végül lezárták az ügyet, nem javasolták a védelembevételt. Mindeközben folyt a durva válóper a bántalmazótól. A perben ki lett rendelve igazságügyi szakértő. Egy napon vizsgált mindenkit, és láttam, hogy túlságosan is jó viszonyban van az apával, biztos vagyok benne, hogy le lett fizetve, mert a szakértői vélemény súlyos valótlanságokat tartalmazott.
Engem elmondott mindennek, azzal egyáltalán nem foglalkozott, amit az apa tett a gyerekkel.
Mindenki úgy kezelte, mintha ez nem történt volna meg. A bíró sem tett fel ezirányú kérdéseket a szakértőnek. Féltem, hogy elvesztem a fiam, kértem egy független szakértői véleményt, aminek az eredménye teljen más lett, és kimondta, hogy bántalmazó kapcsolat állt fent. Végül a felügyeleti jogot nekem ítélték.
Ezután az exem mindenfélével feljelentett a rendőrségen: volt rágalmazási per, garázdaság. Rabosítottak is.
Felfoghatatlan volt, hogy én alapból gyanúsított lettem, de fordítva valahogy nem így volt. Az a tapasztalatom, hogy abszolút működik a bántalmazó központúság, a bántalmazóhoz simulnak a hatóságok, őt támogatják, nem az áldozatot. Végül az exem a szembesítés után visszavonta az egészet, de addigra engem meghurcoltak.
A válás lezárultával kénytelen voltam átadni kapcsolattartásra a fiam, elfogyott a levegő körülöttem, nem segített senki. Azóta is folyamatosan problémák vannak a kapcsolattartással.
Többször nem kaptam vissza a gyereket a kapcsolattartás végén, volt, hogy két hétig magánál tartotta az apa. Akkor elmentem a rendőrségre, hogy nem veszik fel a telefont, nem tudom hol a gyerek, de akkor sem vettek fel jegyzőkönyvet. Ha odamentem az apa lakásához rendőrrel, érdemben ott sem csináltak semmit. Következő alkalommal panaszt tettem, akkor a rendőr engem hibáztatott: az a baja, hogy a gyerek nyaral az apával?
Az apa korábban azzal is fenyegetőzött, hogy külföldre megy, emiatt is féltem, amikor eltűntek, és addigra annyira elegem lett, hogy elkezdtem a rendőrökkel kiabálni: ki van írva, hogy ha bántalmaznak, akkor segítünk, nem tudom, hol van a hat éves fiam, azt se tudom, az országban van-e még, a végzés szerint nálam kellene lennie!
Panaszt tettem a bánásmód miatt, ott is csak egymást mentegették, hogy nem erre képzik őket. De akkor minket ki véd meg? Nagyon súlyos problémák vannak, hogy nem értik, mit jelent, amikor a gyermek a bántalmazóval van.
A kapcsolattartási problémák miatt újra felkerestem a gyámügyet, ők ismételten nem léptek semmit. Azt tanácsolták, menjek a bíróságra, indítsak új eljárást. Nem volt erőm újabb, hosszú perbe fogni. A karácsonyi kapcsolattartás előtt próbáltam egyeztetni az apával, hogy biztosan visszahozza-e a fiam, de nem kaptam egyértelmű választ, így ezek után már nem mertem átadni.
Ő feljelentett, neki felvették a jegyzőkönyvet, hívott a családsegítő, hogy kapott bejelentést. Érdekes tapasztalat volt ez is, hogy ha ő lép, akkor mindig történik valami.
Azóta eltelt több év, a gyermek már nagyobb, továbbra is furcsa dolgokról számol be kapcsolattartás után: a gyereknek azt mondogatja az apa, hogy új anyukája lesz, és hogy az apja vele alszik, s a fenekét fogja közben, ezután is hiába fordultam bárkihez, nem történt semmi. Az apának hiába írtam meg, hogy ne aludjon a gyerekkel, ne mondjon ilyeneket neki, válaszra sem méltatott.
Egy idő után elkezdte mondogatni a fiam, hogy nem akar az apához menni. Kiderült, hogy valamin összevesztek, és az apa hozzávágta az ágyhoz. Ekkor ismét a hatóságokhoz fordultam, de a gyerek szava a hatóságoknak nem volt elég bizonyíték.
Ha nem velem történt volna mindez, azt mondanám, hogy ez egy tragikomédia. De így nem az. Örülök, hogy elég erős vagyok, hogy egyáltalán ép ésszel kibírtam ennyi évet.
Hatalmas csalódás volt, amikor rájöttem, hogy magamra hagy a rendszer, évekig tartott feldolgozni a történteket. Tudatlanul mentem oda, ahol azt hittem, hogy segítenek, de végül engem hurcoltak meg. Megértem, hogy sokan feladják, meg öngyilkosok lesznek, mert ezt nem lehet bírni, főleg évekig. Olyan, hogy mentális támogatás nem létezik, az összes pénzemet is felemésztette ez a kálvária. És akkor csodálkozunk, hogy gyerekek halnak meg.
nyitókép: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
