Nem azzal segítünk a gyermekeinknek, ha erőn felül támogatjuk őket, hanem azzal, ha gondoskodunk róla, hogy időskorunkban ne az ő nyakukba szakadjon az ellátásunk. Vélemény.
„Fogalmam sincs” – ez a sommás összegzése az emberek nagy részének arra a kérdésre adott válaszainak, hogy vajon miből fogják fedezni a megélhetésüket idős korukban.
Mert az nem kérdés, hogy az állami nyugdíjból aligha finanszírozható az élhető öregkor.
Attól – teljesen érthető módon – mindenkinek feláll a szőr a hátán, hogy alulfizetett, unott arcú ápolók hordják alóla az ágytálat egy pisiszagú, lerobbant állami idősotthonban. De nem is kell ilyen messzire menni, elég, ha – bízva még jó néhány hátralévő évben – a hetven-nyolcvanéves korunkra szétzilálódott fogsorunkat kell rendbe hozatni. Viszlát, százezrek!
Egy magánrendelés alsó hangon tizenötezer, bármilyen sebészi beavatkozás a tízszerese – csak állami kórházba ne kerülj, mert ha nem az eredeti nyavalyádba, akkor a kórházi fertőzésbe vagy a nemtörődömségbe halsz bele -, és akkor még mindig csak a Maslow-piramis alján járunk.
Lehetne persze előtakarékoskodni, félretenni, befektetni, sokan meg is tehetnék, helyette azonban inkább erőn felül támogatják a gyerekeiket, akkor is, ha ők maguk szinte hónapról hónapra élnek.
Felnő (vagy legalábbis leérettségizik) a gyerek, előkerülnek a megtakarítások, a párnacihába rejtett milliók – ingatlanos ismerőseimtől tudom, hogy még mindig rengeteg ilyen van -, hadd indítsa méltó módon, gond nélkül az önálló életét.
A nyugdíjas szülő pedig nem nyaral, nem költ, elássa a bakancslistáját is, mert ugye kire költse az összespórolt pénzét, ha nem a gyerekre. Pedig neki lesz még ideje gyűjteni, utazni, vágyakat megvalósítani, ha kell, akár kanyarokkal is.
Ezzel szemben beszédes adat, hogy a magyarok közel felének semmilyen megtakarítása nincs a nyugdíjas éveire, és az ötödük még akkor sem tesz félre, ha egyébként bőven megtehetné. Magyarországon az öngondoskodásnak egyébként nincs sem hagyománya, sem kultúrája, sem népszerűsége. Ennek történelmi okai is vannak, hiszen a szocializmusban állam bácsi megoldott mindent; nem kellett, de nem is lehetett nagyon önállóskodni. Ennek azonban már jó ideje vége, az állam simán hagy elszegényedni és éhen halni – na de majd a gyerekek!
Kövezzenek meg érte, de szerintem nem kell a huszonéves gyereknek saját lakás. Akkor sem, ha más városban tanul, és akkor sem, ha éppen megtalálta élete párját.
Olyan áron nem, hogy a család minden tartalékát feléljük az egyébként nemes cél érdekében.
Nem olyan nagy baj, ha közösen bérlenek lakást a barátnőivel, vagy ha dolgozik az albérletért, a külföldi utazásért, a második diplomáért. És ezt nem azért mondom, mert nekem sem toltak a fenekem alá sem lakást, sem családi cégbirodalmat, hiszen a családi védőháló mindig ott volt alattam, s bizony néhányszor éltem is vele.
Feltétel nélkül szeretni, taníttatni, biztos értékrenddel „pályára állítani” a gyerekeinket a legtöbb, amit tehetünk értük – bízva abban, hogy ezt az útravalót kamatoztatva megtalálják a helyüket és a boldogulásukat az életben.
Mert nem azzal segítünk igazán a gyermekünknek, ha erőn felül, mindenünket beáldozva támogatjuk, hanem ha gondoskodunk róla, hogy öregkorunkban ne rá háruljon az ellátásunk terhe. Vagy legalább ne az összes. Mert ez pont akkor fog bekövetkezni, amikor (jó esetben) neki magának is egy-két-három gyereket kell eltartania, egyensúlyozva a nyelvi táborok, fogszabályzók, új cipők és különórák költséghelyei között.
Nem véletlenül nevezik a 40-50 éveseket szendvicsgenerációnak, hiszen egyszerre kell gondoskodniuk a még korántsem teljesen önálló gyermekeikről és az idősödő szüleikről.
(Tetézve azzal, hogy az utóbbival összefüggő terhek nagy része kizárólag a nőkre marad…) Mert az nem kérdés, hogy megteszünk értük bármit, visszaadva egy kicsit abból, amit tőlük kaptunk.
A „majd lesz valahogy” hozzáállás végén így aztán így is, úgy is az imádott gyerek áll, akinek nemcsak azt kell nehéz szívvel végignéznie, hogy az apja, anyja szép lassan (vagy gyorsan – nem tudni, melyik a rosszabb) összemegy és elmúlik, de rossz esetben félig bele is rokkan abba, hogy emberhez méltó időskort biztosítson nekik.
És akkor hol vagyunk még a felszabadult nyugati nyugdíjasok szintjétől – nemcsak anyagilag, hanem mentalitásban is -, akik életük utolsó szakaszában végre újra magukra költenek: utaznak, új hobbit találnak, azaz a lehetőségeikhez mérten, megérdemelten élvezik az életet? Ahogy a gyerekeik is – abban a biztos tudatban, hogy a szüleik, legalábbis anyagilag, rendben vannak és lesznek.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
