Nyílt levél Puzsér Róbertnek – és ami mögötte van

Az elmúlt napokban jelent meg Hajnal Edina, a Hétköznapi fenimizmisom oldal szerzőjének nyílt levele, amely a nőkkel kapcsolatos közbeszéd állapotára mutat rá. A levél megszólítottja Puzsér Róbert is, de a kérdés ennél jóval tágabb. Arról szól, hogy milyen nyelvezetet tartunk elfogadhatónak a nőkkel szemben és milyen határokat húzunk meg, ha nőtársainkról van szó. Szerkesztőségünk kiáll az írás mellett és most arra kérünk, hogy ha egyetértesz, csatlakozz te is a petícióhoz!

Hajnal Edina írása.

Amikor a „rendszerkritika” újratermeli a rendszert

A kritika középpontjában olyan megszólalások és képi üzenetek állnak, amelyek a nőket másodlagos szerepbe helyezik, vagy egyszerűen eszközzé redukálják.

Különösen beszédes az a vizuális megoldás, ahol a „vesztes” pozíciót egy női testen keresztül jelenítik meg.

Egy olyan helyzetben, ahol valójában egy politikai konfliktusról van szó, joggal merül fel a kérdés: miért a női test válik az alávetettség és a megalázás kifejezőjévé?

Puzsér posztjában az inkriminált szoba, amelyet annyiszor használt fel a propagandagyár a kampányidőszakban, hogy lejárassák Magyar Pétert. A képen egy férfi és egy női piktogram alak. A férfi hátulról hágja meg a térdelő nőt, fején Tisza logó, a nő feje helyén pedig egy Fidesz logó. A kép üzenete egyértelmű: jól ellátta az ellenzéki Tisza a kormánypárt baját. Szánalmas. 

Az elsők között érkezett rá férfi komment:

„Hatalmas erőfeszítéssel szervezel egy óriási gigakoncertet, beleállsz a rendszer lebontásába, magyar kultúráról beszélsz.. aztán agyonvered az egészet egy ilyen borzalmasan alpári mémmel.

4,7 millió nő van ebben az országban, és ezzel a sz@rsággal az összeset megaláztad. Mire volt ez jó?”

Ez nem pusztán ízlés vagy provokáció kérdése. Az ilyen képek és mondatok egy jól ismert jelentéshálót aktiválnak: azt sugallják, hogy a női szexualitás az alárendeltség, a dominancia és a „legyőzöttség” terepe. A nők teste feletti erőszak a hatalmi dominancia egyik legbrutálisabb és legállatiasabb formája, amely történelmileg és napjaink fegyveres konfliktusaiban is az erőszak és uralom eszközeként jelenik meg. 

Ennek pedig nagyon is valós következményei vannak abban, ahogyan a nők helyéről és minőségéről gondolkodunk – nemcsak a szexualitásban, hanem a társadalomban általában.

Ez a kritika nem kizárólag politikai struktúrákra vonatkozik, hanem arra a szélesebb kulturális környezetre is, amelyben a nők gyakran verbális bántalmazás, lekezelés, tárgyiasítás és megalázó narratívák célpontjai.

A társadalom fele nő, ezért sem mindegy milyen a róluk és a velük folytatott társadalmi párbeszéd. Ráadásul a közéleti változások megítélésében is meghatározó szerepet játszanak a nők.

Április 12-én a nők nem csupán a korábbi politikai rendszer leváltását, hanem a közbeszéd és a társadalmi viszonyok átalakítását is fontosnak tartották.

Ugyanez a logika jelenik meg Puzsérnak abban az állításban is, hogy „a férfiak politikusabbak”. Ez nem új gondolat, hanem egy régi, kirekesztő nézőpont újracsomagolása, amely hosszú ideje tartja távol a nőket a közélet formálásától.

És itt nem az a legnagyobb probléma, hogy ezek a mondatok elhangoznak, hanem az, hogy újra és újra megerősítést nyernek.

Amikor egy magát rendszerkritikusnak tartó szereplő ugyanazokat a mintázatokat ismétli, amelyeket elvileg bírál, akkor valójában nem lebontja, hanem újratermeli a fennálló rendszert.

A közbeszéd nem stíluskérdés

Sokszor elhangzik, hogy ez „csak stílus”. Hogy belefér. Hogy provokáció. Hogy vicces. Hogy nem is gondolta komolyan. De a közbeszéd minősége nem esztétikai kérdés.

A nyelv, amit használunk, alakítja azt, amit lehetségesnek gondolunk – és azt is, hogy kiket tartunk legitim szereplőknek.

Ha a nők folyamatosan leértékelő, tárgyiasító vagy megalázó kontextusban jelennek meg, az nem egyéni érzékenység kérdése. Ez strukturális probléma.

Nem egyedi eset, hanem minta

A levél egy hosszabb sorba illeszkedik. A „vak komondor”, a „nőügyekkel nem foglalkozunk” vagy a nők szerepét kizáró, relativizáló megszólalások mind ugyanabba az irányba mutatnak: a közbeszédben még mindig erősen jelen van egy olyan szemlélet, amely a nőket nem egyenrangú félként kezeli.

Ez a minta nem csak a politikában, hanem a médiában, a véleményformálás tereiben és a családokban is újratermelődik. A nők biztonság érzetéhez pedig nagyban hozzájárul az, hogy hogyan beszélnek róluk és velük.

Puzsér alpári posztjára többen is reagáltak, többek között Milanovich Domi, a WMN főszerkesztője, akinek a cikkét itt olvashatod. 

Egyre többen mondják: elég!

A nyílt levélhez rövid idő alatt sokan csatlakoztak: újságírók, írók, aktivisták, szakemberek, olyanok, akik tényleg egy új országban szeretnének élni új szabályokkal. 

Ez a sokféleség fontos üzenetet hordoz:

a leuralás nem egy szűk kör problémája, hanem közös ügy.

Megnyílik a csatlakozás lehetősége

A kezdeményezés most új szakaszba lép: kérjük, csatlakozz te is!

A felhívás egyszerű:
– bárki támogathatja aláírásával a nyílt levelet,
– és csatlakozhat a MENŐK petíciójához is, amely a nőket megalázó, leértékelő közbeszéd ellen szól.

Nem számít, hogy valaki közszereplő-e vagy sem. A közbeszéd alakításában minden hang számít.

Most dől el, milyen határokat húzunk

Az ilyen helyzetek mindig fordulópontok. Láthatóvá teszik, hogy hol tartunk – és lehetőséget adnak arra, hogy eldöntsük, merre akarunk tovább menni.

Egy egyenlőbb, méltányosabb és emberségesebb ország nem jön létre magától. Ehhez az kell, hogy a közélet ne maradjon zárt tér, hanem nyitottá váljon és valóban közös legyen.

Ehhez viszont részvétel kell. Jelenlét. Kiállás.

Most már nem csak nézzük a közbeszédet – alakítjuk is. 

A cikk megjelenéséig az alábbi támogató aláírók csatlakoztak:

Békéssy Olga – alapító-főszerkesztő, Női Váltó magazin

Rácz Zsuzsa – író

Sáfrány Réka – a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség elnöke

Fodor Marcsi író, újságíró

Péterfy-Novák Éva – író

Tornyai Bianka – újságíró

Murinai Angéla – író

Pákozdi Éva – Magyar Európai Nők – MENŐK Egyesület elnöke

Sisi – rapper, előadóművész

Mihucza Niki – Labrisz Leszbikus Egyesület elnökségi tagja

Máté Konkol – filmrendező, aktivista, kutató, tanár

Rédai Dorottya – Labrisz Leszbikus Egyesület elnöke

Stermeczky Zsolt Gábor – költő, ex-újságíró, zenész

Ujvári Bianka – gyermekjogi aktivista

Kinga Toth – költő-performer

WMN szerkesztősége

EMMA Egyesület

Szél Dávid – pszichológus, az Apapara szerzője

Soma Mamagesa

Magyar Dúlakör Egyesület elnöke

Dézsi Réka – a Magyar Dúlakör Egyesület elnöke

Valcz Péter – színházrendező

Utasi Melinda – vállalkozásfejlesztési közgazdász

Szabó-Kellener Katalin – szociálpolitikai szakértő

Balázs-Treszner Tímea – a TREZEN alapítója

Dobsa Fodor Mónika – előadóművész Kuttyomfitty Társulat

Miklya Gabriella – aki azt szeretné látni, hogy a férfiak aktívan tesznek a nőalázó retorika felszámolásáért

Molnár Melinda – egy átlagos nő, akinek az értékrendjében szerepel a tisztelet

Nagy Anikó – akkor egy nő a sok közül, aki nem csak hiszi, hanem tudja, hogy a valódi egyenjogúság az egyik alappillére az élhetőbb világnak

Fábián Dóra – pszichológus, Kapcsolódó Nevelés oktató

Annie Louis Cold – író

Nemes-Réti Krisztina – táplálkozástudományi és életmódorvostani szakember

Himesi Zsuzsa – szociológus, édesanya

Simon Ildikó – önkormányzati képviselő

Szakonyi Gabriella – szociális Munkás, mentálhigiénés tanácsadó

Kallós Lilla – emberjogi aktivista

Jung Rita – magyar állampolgár

Bösl Melinda – édesanya, közgazdász

Bögre Ada – Magyarországon élő és adózó villanyszerelő

Láng Attila D. – regényíró, filozófus