Talán még én magam sem fogtam fel, hogy a közvetlen környezetünkben háború dúl. Képtelenség nyugodtan aludni, elvégezni a napi teendőket úgy, hogy közben tudom, mi zajlik a szomszédban. Mégis beszélni kell erről a gyerekekkel, lehetőleg úgy, hogy ne érezzék a mi félelmeinket. De mégis hogyan kell elmondani nekik, hogy a mi otthonunktól egy erős kőhajtásnyira rakéták robbannak és emberek halnak meg?
Minél tovább távol akartuk tartani őket ettől a borzalomtól , de azt semmi esetre sem szerettük volna, hogy olyan információk jussanak el hozzájuk, amelyek nem igazak, amelyekben csakis félelem lakozik. Nem lehet kihagyni őket a mostani hírfolyamból, beszélgetni kell a gyerekeinkkel, válaszokat kell nekik adni. Őszintén. Így az orosz-ukrán háború kitörésének estéjén vettünk egy nagy levegőt a férjemmel, és megpróbáltuk nekik elmagyarázni, hogy mi történik.
Nagyüzemben ömlik rájuk a szenny és a mocsok
Egy kilenc és két hétéves gyereket terelgetünk. Mindig fontosnak éreztük, hogy nyitottak legyenek a világra, hogy minél többet tudjanak róla, a környezetükről, a minket érintő, másokat foglalkoztató történésekről.
Mégis sok mindentől igyekeztük megóvni őket – mert igenis vannak dolgok, amik nem tartoznak rájuk, amikről még nem kell tudniuk, mert ráérnek a teljes valóságra.
Amióta megszülettek egyetlen híradót sem láttam a tévében, így a gyerekeink sem. Egész egyszerűen károsnak gondolom a „leszúrta-felgyújtotta-megerőszakolta-lopott-csalt-hazudott” válogatást minden estére. Nekem is az, nem csak nekik.
Az Animal Planet-en kívül nem tudnék olyan adót mondani, ami elé jó szívvel leültetném a gyerekeimet. Ritkán kapcsoljuk be a tévét egy-egy meccs vagy film kedvéért, így gyakorlatilag teljesen kiűztük az életünkből a televíziót. A rádió kicsit más, ám rendre onnan is elkapcsolok, ha a helyzet úgy kívánja, viszont sokszor az apukájuk hangján szólalnak meg a hírek, így ha gyerekeink nem is látják, de hallják, hogy mi történik a kis hazánkban, a nagy világban.
Hetente egyszer kapják meg a tableteiket, előre leellenőrzött játékokkal játszhatnak, nézhetik a saját korosztályuknak megfelelően beállított Netflixet vagy a Youtube-ot. Bármennyire elővigyázatosak vagyunk, hiába figyelünk oda minden apróságra, az interneten keresztül nagyüzemben ömlik rájuk a szenny és a mocsok, pedig van szülői felügyelet mindhárom kütyün.
A mi feladatunk az is, hogy „lemosdassuk” őket, hogy tisztába tegyük az áthallásos, kérdéses dolgokat. Legyen szó bármiről.
Rengeteg kérdésük van, és egyre több, amit saját értékrendünk szerint minél objektívan próbálunk kiigazítani.
A koronavírusból is addig próbáltuk őket kihagyni, amíg lehetett, de aztán elérkezett a pillanat, amikor muszáj volt beavatni őket. Egy világjárvány, ami lassan két éve a mindennapjaink része, ami miatt rengeteget aggódtunk, amitől felnőttként is féltünk, aminek következtében emberek haltak meg, olyanok is, akiket ismertünk. Ez mindenki életét átírta, és megfoghatatlan ellenségként kúszott a bőrünk alá. Idomultunk a sokszor kilátástalan helyzethez, nem telik el nap „betegségtudat” nélkül, még mindig maszkban ülnek az iskolapadban, és még mindig nem tudjuk, mikor lesz vége. Vége lesz-e egyáltalán…
A beszélgetés sokat segített, és nem is szabad kételyek között hagyni a gyerekeket még akkor sem, ha mi, felnőttek sem tudjuk mindenre a pontos választ.
Tiszta szívvel
Február 24-én hajnalban kitört az orosz-ukrán háború. A szomszédban, a közvetlen környezetünkben, magyarokat érintve, ártatlan emberek halálát követelve. Nem lehet nem beszélni erről a gyerekeinkkel, és mindezt úgy, hogy valamelyest megnyugodjanak. Ami szinte lehetetlen, mert nekem és az édesapjuknak is nehéz higgadtan kezelni ezeket a borzalmakat. Egész nap a telefonomat bújtam, sokat beszélgettünk a férjemmel a kialakult helyzetről, hogy mi miben tudnánk segíteni, mi legyen a B-tervünk, ha a mi országunk még inkább érintetté válik. Nem lehet kikerülni a témát, muszáj beavatni a gyerekeket is, hiszen már most idáig hallani a háború fülsüketítően ordító hangját.
A kirobbanás estéjén leültettük a gyerekeinket, és a legnagyobb nyugalommal a hangunkban elmondtuk nekik, mi is történik körülöttünk.
„De miért csinálják ezt? Miért nem tudják inkább megbeszélni? Miért nem tiszta szívű minden ember? Csak tiszta szívvel kellene élni mindenkinek, ilyen egyszerű az egész.” – kérdezgették, mondogatták, és nem értették, miért nem lehet más megoldást találni a problémák kezelésére.
Magát a problémát sem nagyon értették, hogyan is értenék? Felnőttként én is a gyermeki gondolat pártján állok: miért? Szerintem nincs olyan kiskorú, aki megnyugodna a történteket hallva, hiszen ez nekünk is lehetetlen. Mert nem, nem tudhatom, hogy Magyarországon lesz-e háború, fogalmam sincs, hogy el kell-e hagyni az otthonunkat, és ha igen, akkor hova menekülnénk.
Húsba vágó kérdések három kisiskolástól, amelyeket nem lehet válasz nélkül hagyni, és amelyekre nem lehet hazugsággal felelni. Kérdések, amelyekre nincs biztató válaszunk. Mégis kell a feloldás, a feszültség töpörítése – nekik is, de nekem is.
A gyerekeink nem miniszterelnököktől, államférfiaktól, konzuloktól várják a válaszokat, hanem tőlünk, a szüleiktől. Bennünk az útmutatás, a helyes értékrend, a harmónia. És ez nekünk is hoz némi megnyugvást.
Sosem felejtem el, amikor néhány évvel ezelőtt a Keleti pályaudvarhoz vittünk a férjemmel ceruzákat, papírt, édességet, tisztálkodási szereket. Babakocsiban toltam oda az ikreinket, és vittünk mindent, amiről csak úgy gondoltuk: szükség van rá. Nem érdekelt, ki, honnan jött, annyit láttunk csak, hogy ha picivel is, de segítenünk kell. Anyaként egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy otthon hallgassam a rádiót, nézzem a híreket, miközben néhány buszmegállóval arrébb gyerekek, nők, családok várják a szebb holnapot. Képtelen voltam a kanapén ülve aggódni.
Most ezt adjuk tovább a gyerekeinknek: segítünk, amit tudunk.
Szendvicset kenni, meleg ruhát gyűjteni, bármit. Mert a szavak mellett a tetteknek mázsás a súlya. Ma mi segítünk, holnap talán mi szorulunk másokra. Nem tudhatjuk… És dolgunk van ezzel a háborúval, nem hunyhatunk szemet felette!
Nehéz ezekről beszélgetni a gyerekeinkkel, mégis meg kell tennünk életkoruknak megfelelően. Mert ez már rájuk is tartozik. A feloldás pedig az lehet, hogy háborúban is a béke az egyetlen megoldás.
Kiemelt kép: Szerzőnk 9 éves kislányának rajza
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
