Szombat hajnal van, 5:30. Mi úton a dialízis állomás felé, ahová a 18 éves fiunkat visszük, lassan két éve. Először heti háromszor, majd egy ideje heti kétszer. Az ok annyi, hogy a kezelőorvos nem nézte a gyerek laboreredményeit, miközben olyan gyógyszert írt fel, ami árthat a vesének. Mire az egész kibukott, már kellően ártott. Túlságosan is.
Az üres úton haladunk, hárman ülünk a kocsiban – szombaton a férjem is jön, akkor ő vezet, hétköznap csak ketten megyünk a gyerekkel. A hangulat nyomott – ahogy ilyenkor általában. Lassan két éve.
Ahogy közelítünk az út szélén elhelyezkedő benzinkúthoz, egy Nissan pickup csurog ki elénk, és csak csurog, lassul, egyre jobban.
Mi is lassítunk, már mögötte vagyunk, épphogy gurulunk. Nézem a kocsit előttünk: valami baja van, a fehér pólós sofőr nem találja a sebességet, rosszul lett, vagy csak büntet – ki tudja, miért?
A féklámpája újra kigyullad, az autó meg is áll, a vezetőülésben a fickó nagyon pakol. Aztán nyitja a tetőablakot, lendül a keze – én meg rezzenek össze: csak nem ránk akar dobni valamit?
Ívesen repül – szerencsére nem a nehéz kő – egy barnás, öklömnyi tárgy, majd landol a szélvédőn. Egy félig rágott hot dog. Szalvétástól.
Ilyet lehet kapni a kúton.
Hogy megnyugodjak és lássam, sem neki, sem a kocsijának semmi baja, hatalmas gázt ad a hős, és már száguld is tovább a felüljáróra, legalább nyolcvannal kerüli ki a távolsági busz orrát, ami éppen állna ki a megállóból és büszkén vágtat a hajnali fényben Óbuda felé.
Haladunk tovább – bennem felmerül, hogy milyen reggele lehet, ha már fél hatkor ennyire kiborította, hogy más is van az utakon? Hogy nem tűntünk el mögüle, amikor kicsurgott a kúttól a főútra? Hogy nem csak ő létezik eme nagyvilágon? Hogy vállalta, inkább éhes marad, de jól megmutatja?
Kiengedtük a távolsági buszt a megállóból, az ablaktörlő útjára engedte a csócsált reggelit – a szarkák, varjak biztos örülnek neki – a szélvédő mosás pedig a nyomát is eltüntette.
Úton voltunk a kórház felé, a dialízis állomásra.
Én pedig arra gondoltam, mit szólna a srác, ha tudná, mennyire vágyom arra, hogy egy bármilyen hajnali úton, bármikor, az ő repkedő, tetőablakon hátradobott hot dogja legyen a legnagyobb problémám!
Petra és fia, a hajnali dialízisek történetét itt olvashatod el:
„A legrosszabb kérdés a ‘Mi lett volna ha???’ Ha megnézem a laborokat az orvos helyett?”
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
