Anya, anya, fáj a torkom! – suttogta egy hang a sötétben. Hétfő hajnal három óra volt. Egy pillanat alatt éber lettem, kipattantam az ágyból. Basszus, basszus, mormoltam magamban, és egy perc alatt, miközben itattam a nagyfiamat, és néztem, hogy nincs-e láza (nem volt), visszasüppedtem a karanténérzésbe. Újra kellett terveznem az egész hetet. Akkor még nem tudtam, hogy valószínűleg az egész őszi és téli munkarendemet is.
Vasárnap a Balatonon voltunk a barátainkkal. Kicsit hűvös volt már a víz, de a fiúkat nem lehetett kiszedni belőle. Alig voltak a parton, élveztük a napsütést, a barátnőmmel végre nyugiban átbeszélgettük az egész napot. Kettőnknek öt fia van, ők pörögtek: vízbe be, ki, ittak hideg üdítőt, és befigyelt egy jégkrém is. Várható volt a másnapi torokfájás. A fiaim a járvány kirobbanása óta nem voltak betegek.
Reggel bizonytalanul hívtuk az orvost, hogy mi ilyenkor a teendő. Én mondtam, hogy szerintem a Balaton, erre ő rávágta: simán lehet a vírus is. Két hét otthon. Miii? Nem kaptam levegőt.
Tudom, hogy óvintézkedés, meg ilyenek és mondanom sem kell, hogy szerdán már nem fájt a torka és kutya baja sem volt, viszont őrült hisztikkel (volt itt kérem könyvcsapkodástól könnyes tagadáson át szinte minden, nem kispályás a negyedikesem), szóval csak nagy nehezen volt hajlandó megcsinálni az órai munkát és a házit. Mint a karantén alatt. Egy pillanat alatt újraéltem a tavaszi hónapokat: éreztem a dühöt, a tehetetlenséget, feszült voltam, mert a munkám hegyekben tornyosult, a gyerek meg hisztizik. Aztán beszéltem a tanárainkkal, akik mondták, hogy az egyre aggasztóbb hírek miatt nehogy bezárják a sulit, picit gyorsítanának a tempón: ááááááááááááá! Hogy fogjuk tartani az iramot a kamaszodó, hisztis nagyfiammal, ha állandóan az otthon négy fala közé szorulunk majd?
Hívtam a többi anyukát, és jöttek a hírek. Arról, hogy egyre kevesebb a gyerek az iskolákban, mert az ősz beálltával, a hideg reggelekkel egyre több a megfázás. Akkor pedig otthon kell maradni. Az egyik kolléganőm röhögve meséli: a gyereket hazaküldték, mert fájt a hasa. Kakilnia kellett csak. De az iskolába már csak orvosi igazolással mehet vissza.
A körzeti orvosuk pedig tombol: olyan mennyiségű kérés ömlött rájuk, amit nem tudnak kezelni. Már felhívott a körzetében pár iskolaigazgatót, hogy próbálják meg normális keretek között kezelni a helyzetet.
Igazából mindent megértek. Az egyik oldalt és a másikat is. Hol van a biztonság határa, és mi lesz az októberi nyálkás, esős idő idején, amikor nincs olyan gyerek, akinek ne folyna az orra? Az esti, utcai tollasozásunkra kijön a szomszéd iskolás kisfiú és az anyukája is: Tomi is itthon, fáj a torka. Elkezdődött a tanév. Kolléganőnk helyzetet jelent: végre elkezdte hároméves fia beszoktatását, ahol az egyik kisfiú, aki augusztus végén volt megnézni az ovit, fertőzött lett: most az óvó néniket tesztelik, és amíg nincs eredmény, nincs ovi sem: kérik, hogy vigye mindenki haza a gyereke cuccait.
A kicsi elsős, az egyik éjjel a semmi másmilyen hanghoz nem fogható kruppos köhögésére ébredtem. Szerencsére sokkal gyengébb roham volt, mint a korábbiak. Rohantam a szekrényhez, elő az inhalálóval és a Salvus vízzel, ami mindig van itthon. Megúsztuk, még aludni is tudtunk egy kicsit az éjjel. A hét közepétől tehát a kisebbik is itthon maradt. Újabb, teljes újratervezés. Férjem is itthonról dolgozik, náluk is találtak időről -időre egy-egy covidos kollégát, amit az adott emelet teljes fertőtlenítése követett. Nem akart többet kockáztatni. Ő egy hete az egyik gyerekszobából nyomja a munkát és a konferanciabeszélgetéseket, így megint nekem maradt a nappali és a munka a hangzavarban. Szerencse, hogy van egy unokahúgunk, akiről már írtam tavasszal, ő a mi Mary Poppinsunk. Orsi végzős a tanítóképzőn. Repült is másnap hozzánk, hogy az elsős Ákival tanuljon, nehogy lemaradjon. A nagyobbikkal már nem volt ilyen egyszerű dolga…
Előtte pár napja a szülőin tájékoztatott minket az elsős tanító néni és a napközis tanár: aki teheti, vigye haza délutánra a gyerekeket. A helyzet a következő: nem lehet a tanteremben se szőnyeg, se játék. Semmilyen. Nem labdázhatnak az udvaron, csak a foci mehet. Most még süt a nap, kint játszanak a gyerekek, amikor csak lehet, de a nyálkás, esős idő beköszöntével beszorulnak az iskolába. Itt még az osztályterem előtti folyosóra se mehetnek ki a gyerekek a szünetben mozogni: szigorúan a tanteremben kell maradni egész nap, ahol viszont csoportosan semmit sem csinálhatnak. Semmit! Nincs csapatmunka, nincs közös rajzolás, nincs sakkozás, nincs társasjáték. Csak a padban ülhetnek és lapozhatják a saját könyvüket. Ezt várják el az összes általános iskolai gyerektől, így az elsősöktől is, akik, mint tudjuk, még életkorilag sem tudnak sokat a popsijukon ülni. Kegyetlen, mondják ők is, de ez van.
Arról, hogy hol, hogyan tanulnak, minden iskola vezetője maga dönt. Az utcában az elsős ikreknél megkövetelik, hogy egész nap maszkban legyenek a gyerekek. Az órán, az udvaron, mindenhol. Nálunk órán levehetik, de akin nincs maszk a folyosón, az igazgatóit kap. A nagyfiam tanítónője posztjából biztos maszkbeszerző helyet találtam a békásmegyeri piacon elérhető áron: így a srácok már csodás, terepmintás szájfedőben tolták az első napokat az iskolában. Mosható, és van utánpótlás belőe. Szeptember, így szeretlek!
Fotók: A szerző felvételei.
