Nem viszed a srácokat iskolába? Akkor nesze: tanítsd őket, dolgozz, oldd meg! A tanító segítene? Nem, azt nem lehet, tilos! Az a cél, hogy összeomolj, belefásulj, feladd! Menjen minél több gyerek iskolába-óvodába, aztán majd kiderül néhány hét alatt, hogyan hat rájuk a vírus. Küldd ki őket védelem nélkül a harcvonalba. Félted? Nem baj! Nyitni kell minden áron! Félresöprünk minden észérvet, tiltakozást. Vélemény.
– Gyere Áki, most van egy órám, így terveztem a megbeszéléseket, ülj le mellém és csináljuk meg a mai feladatokat.
– Nem akarom! Előbb tévézek/játszok egyet/kiszaladok a kutyához anya!
Ezek a mondatok délelőtt 10-11 között hangoznak el először. Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa. Először kérem. Aztán könyörgök. Majd parancsolom. Végül kiabálok. Ő először ignorál, aztán elfut, visszakiabál, megint elrohan, sír, én is sírok. Otthagyom. Visszajövök. Leülök, magyarázom. Századjára. Ezt kell csinálni, most csak így tudunk haladni a tananyaggal. Teljes ellenkezés. Feladom.
Egyszer csak – órák múlva – odajön és átölel. Nekiülünk és szépen, nyugodtan átvesszük a napi leckét az elsős fiammal. Ekkorra már általában délután 3 óra körül jár. Ez volt hétfőn és kedden. Ma szerda van, délután négy óra. Már mindenen is túl vagyunk. A lecke még az asztalon vár. Én pedig rottyon vagyok. És ő csak az egyik gyerek.
Dühös és ingerült vagyok napok óta. Hogy ilyen helyzetbe kerültem. Úgy érzem, büntiben vagyunk mindannyian, akik úgy döntöttünk a gyerekeink és magunk egészségét védve, hogy nem engedjük el őket az iskolába. Akkor itt van, tessék, te akartad! Tanulj velük! Jön a word doksi, meg a Kréta. Csináljátok! Hét gyerek az iskolában, 18 otthon. A legtöbb családban küzdelemmel, fogösszeszorítva haladnak. Itt három, ott öt gyerek, iskolások, óvodások vegyesen. És jön az ukász: a tanároknak segíteni tilos!
Sárkány lettem. Napi stressz szintünket add meg nekünk ma – mondhatnám, de köszönöm nem kérem. Van stressz már jó ideje enélkül is épp elég. Sokan éreznek ugyanígy. Van, aki bevallja, hogy az összeomlás szélén áll . Van, aki még nem meri. „Olyan düh van bennem – meséli az egyik anyuka ismerősöm, aki szintén elsős lányával van otthon -, hogy néha megrettenek magamtól. Órákig könyörögni kell, hogy üljön le és csinálja. A másik lányom még óvodás. Vele is üvöltök, hogy hagyja békén a nagyobbat amikor végre tanul. A férjem itthonról dolgozik. Egymás idegeire mentünk már az elmúlt hónapokban mi négyen, a 120 négyzetméteren.” Én meg nyugtatom, hogy nekik legalább van 120 négyzetméterük erre. Másnak alig 50 jut. Röhögünk.
Két fiam van. Az egyik elsős, a másik negyedikes. A negyedikes nem olyan szerencsés, mint az elsős. Tőle elvárjuk a férjemmel, hogy egyedül csinálja a leckét. Kinyissa, elolvassa, értelmezze, leírja. Nem akarja. Húszszor szólok. Aztán kiabálok. Sokat nem használ. Ha az apja erélyesen rászól, na, akkor talán nagy kegyesen. Nekiáll, de ha 10 percnél tovább tart a feladat megoldása, akkor hiszti van, könyvek repülnek és ezúttal ő ordít. Iskolába akarok menni! A többiekkel lenni! – kiáltja. De veszélyes! Még nem lehet! – magyarázzuk neki újra és újra.
Hogy engedjek el egy 11 évest a csatamezőre fegyver nélkül? Túl korai még, mondják az orvos ismerőseim. Ráadásul a kicsi kruppos. A gyermekintenzív-ellátáshoz az intenzíves szakembereknek körülbelül csak 5-10 százaléka ért. Ha pedig sok gyermek kerül súlyos állapotban kórházba, nagyon nagy lehet a baj – mondta egy héttel ezelőtt Daróczy-Gaál Ágnes, a Magyar Orvosok Szakszervezetének alelnöke. (A beszélgetést itt tudod megnézni, erről 50:57-nél beszél Ágnes.)
„Mi már nem bírtunk otthon velük, kell a társaság, ezért mennek” – hallom itt-ott azoktól, akik úgy döntöttek, hogy elengedik gyerekeiket az iskolába vagy az óvodába. Megértem. Mi sem bírjuk. Hogyan is lehetne ezt épp ésszel? Eddig legalább volt online oktatás! Napi egy-két óra. És egy óriási teherrel kevesebb, hogy legalább tanulni nem kellett velük. De most jött az utasítás: ha nem viszed, nem segíthet senki sem. Punktum. Biztosan? Egy kicsit sem? Nem lehet! Becsapottnak érzem magam. Magunkra lettünk hagyva.
A répcelaki Móra Ferenc Általános Iskolába az alsós tanítók közül csak egy ment be hétfőn tanítani – írja a Népszava. A többiek megtagadták a jelenléti oktatást. Az egyik tanár a lapnak azt mondta: nemcsak magukat, hanem a gyerekeket is féltik. Fegyelmit kapnak.
Eközben már olvasni lehet Kásler Miklós levelét, amelyet a miniszter az iskola és óvoda nyitással kapcsolatban küldött az újranyitás kapcsán az intézményvezetőknek. Ebben ő is hagy egy kiskaput. Először megemlíti, hogy „jelenléti és digitális oktatás párhuzamosan nem folytatható”. Azoknak a diákoknak, akik igazoltan otthon maradnak, el kell juttatni a tananyagot.
„Ez nem zárja ki ugyanakkor annak lehetőségét, hogy az intézmény – amennyiben erre lehetőség van – biztosítsa a jelenléti oktatásba való online bekapcsolódás lehetőségét egy tanuló számára.” – írja a miniszter.
Akkor miért nem segíthetnek a pedagógusok, ha bevállalják, hogy szeretnék? Miért kell büntivel fenyegetni? Hol van itt a gyermekközpontú gondokodás? Felnövőben egy megcincált nemzedék, akiknek azt kell elmagyarázni, hogy az abnormális az új normális. Hát…elég nehezen megy.
Tavaly már szívtunk egyet. Nagyon nagyot. A nyári szünettel együtt fél évig voltak otthon a srácok. Most is sanszosnak látom ugyanezt a forgatókönyvet. Beleégtek az agyamba az akkor elsős gyerekét tanító barátnőm kétségbeesett szavai. Aki munka után hazament és még este nyolckor is ott ültek az elsőssel a füzet fölött. Eltelt egy év, újra itt vagyunk. Most én és több ezer anyuka ül a gyerekével a füzet fölött. Lehet, hogy jövőre te fogsz. Kinek jó ez? Mi kell még, hogy legyen digitális fejlesztés az iskolákban? Hány évnek kell még így eltelnie? (Oké, a kérdés költői volt, ismerve az egészségügy helyzetét.) Mondjátok, hogy egy rossz filmet nézek. Hogy felébredek egyszer. Hogy nem egy foci EB számít majd, hanem a gyerekeink élete.
Vidéken és egyes budapesti iskolákban – írják anyuka ismerőseim – vígan bekapcsolják a laptopot, az okostelefont a pedagógusok, hogy az otthon ülő diákok legalább hallják a tanárt. Netán lássák a táblát. Most akkor mi van? Éljük az életünket a teljes szürrealitásban. Csak abban reménykedek, hogy ennek is vége lesz egyszer.
Fotó: A szerző felvétele.
