Amikor a következő #jótetten gondolkoztam, még tél volt, és csak úgy repkedtek a mínuszok. Arra gondoltam, mi lehetne jobb annál, mint becsatlakozni egy Szabadfogas akcióba, és meleg kabátokkal segíteni a rászorulókat. De a fogasból és a kabátokból valami egészen más kerekedett ki. Valami sokkal nagyobb és izgalmasabb! #jótettindul#jótett5
A fogvacogtató hideg miatt úgy döntöttem, összegyűjtök jó néhány kabátot, és elviszem a rászorulóknak. Eszembe jutott Őrbottyán, ahová sokat járok a családom miatt, és ahol minden télen látom a főút mentén a fogast, a szabadon elvihető kabátokkal. Ám az időjárás gonoszan felkacagott, legyintett, és jól kiszúrt velem.
Egyik napról a másikra kitavaszodott, és az előrejelzések is azt mutatták, hogy téli kabátra már nem igazán lesz szükség a következő hetekben, ami egyrészt jó hír, végre kiszabadulhatunk kicsit, másrészt ismét visszakerültem a startvonalhoz, és gondolkozhattam tovább az új ötleten. Voltak próbálkozásaim, ötleteim, de pár telefon után elég gyorsan lepattantam a járványhelyzet miatt, és szégyen, nem szégyen, teljesen elakadtam.
De szerencsére a sors jobbik keze azért továbblökdösi az embert, ha szükséges, mert a következő jótettem ugyan csak egy apróságnak indult, ám végül egy egészen érdekes dologba csöppentem.
A kabátos akció meghiúsulása után úgy döntöttem, megkeresem Őrbottyán polgármesterét, és megkérdezem tőle, nincs-e valami segíteni való. Ha valaki, hát ő biztosan tudni fogja, hol van szükség egy jótettre.
Pár perc beszélgetés után rögtön ki is derült, hogy Őrbottyánban is van egy Enni adok ételdoboz. Ez a szekrény is egy pár éve elindított kezdeményezés, ami a rászorulókat segíti ételadományokkal. Bárki, akinek van fölösleges élelmiszere, vagy szívesen ad télen meleg ételt, esetleg belefér, hogy egy doboz tejjel többet vegyen, elhelyezheti a dobozkában az adományát. Kiváló ötlet, gondoltam, pontosan ilyesmire vágytam.
De a beszélgetésből végül egy közel háromnegyedórás csevej lett, és leesett attól az állam, amit hallottam. Úgy döntöttem, személyesen is szeretném hallani Őrbottyán közösségének történetét, ezért megkértem Istvánt, hogy szánjon rám egy kis időt.
Aki nem ismerné még ezt a helyet, annak elmondom, a Budapest–Veresegyház–Vác vonal egyik legszebbje ez a környék, erdővel, réttel, akácosokkal, tavakkal és patakokkal. Ki gondolta volna, hogy ez a kis település, ami tizenöt-húsz éve még pár házikóból és egy vasúti sínből állt, mostanra közel nyolcezer főt számlál, időközben várossá nőtte ki magát, és pár éve elindult azon az úton, amit innen, a fővárosból csak vágyakozva nézek. A kabátok és az ételdoboz ugyanis csak a jéghegy csúcsa.
A „polgi”, azaz Szabó István közel másfél éve került Őrbottyán önkormányzatának élére, és mivel akkor már évek óta lakója volt a közösségnek, szinte azonnal belevetette magát az egyik legfontosabb küldetésbe: igazi, jól működő közösséget faragni Őrbottyán lakóival együtt.
Megszületett hát az Őrbottyán Közösségéért Csoport, azaz az ÖKCS, ahogy a helyiek is nevezik, és ezzel elkezdődött valami egészen jó dolog. A legfőbb cél az volt, hogy kialakuljon egy jól működő kommunikáció és közös munka az önkormányzat és a lakosság között. Ami persze egészen jól hangzik, de nem megy egyik pillanatról a másikra. Az ÖKCS munkába fogott, csupa lelkes és tenni akaró ember állt össze azért, hogy Őrbottyán egy fejlődő és jó hangulatú közösség legyen.
Egyszerűen bennük van, hogy szeretnének segíteni – mondja István, én pedig el is hiszem neki. Az elmúlt években összehozott számtalan segítségnyújtás valami olyan erő, ami egészen megható. És lassan, ahogy a bizalom megszületett a lakosság részéről is, rengetegen váltak aktív részesei Őrbottyán fejlődésének.
Ahogy beszélgetünk, sorra jönnek az elképesztő sztorik, hogyan segítik a lakosok és a civil szervezetek egymást. Volt TeSZedd akció az iskola, az óvoda, a lakók bevonásával, rengeteg szemetet gyűjtöttek össze közösen, volt segítségnyújtás a rászorulóknak, az időseknek, segédkezés az építkezésekhez, a fejlesztésekben, közös aktivitás a Föld napján, maszkvarrás a járvány miatt, és még sorolhatnám. A kérdésemre, hogy érezhető-e valamifajta fellendülés az összefogást illetően az elmúlt évekhez képest, a válasz a lelkes igen. „Egy telefon, egy kiírás a Facebookon, és rögtön itt van harminc-negyven ember, hogy segítsen. Ez egyre jobban működik.”
Az összefogásnak pedig számtalan hozadéka van. Nemcsak a rengeteg anyagi megtakarítás, amit a lakosság bevonásának köszönhetően másra, hasznosabb dolgokra lehet felhasználni, de a közösségépítő ereje is óriási. István elmondta, hogy egyszerűen érezhető, hogy jó itt lakni, és itt tényleg jó a hangulat. És bár nagyon vegyes a társaság, sokféle gondolkodásmóddal, irányultsággal és habitussal, de szerencsére az összefogásba nem szivárog be a politika, itt mindent kizárólag a közösségért teszünk — mondja István.
Büszkén meséli, hogy lassan az egyházakkal is megindult egy jófajta együttműködés, ami korábban nem igazán volt jellemző, de mostanra már folynak az egyeztetések arról, hogyan tudnának közösen dolgozni, mint például a nyári gyermektáborok szervezése.
Sokszor bebizonyosodott már, de most ismét szembesülhetek vele, hogy az alulról építkező, szerveződő közösségek ezerszer hatékonyabban tudnak működni, mert közös a motiváció, ugyanaz hajt mindenkit, egy a cél. Itt a legtöbben ismerik egymást, segítik egymást, és ez tanulható, megszokható.
István persze szerény és nem kérkedik vele, de én azonnal láttam, hogy micsoda ereje van annak, ha egy közösség vezetője képes szót érteni bárkivel, szerethető és szereti a munkáját. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a beszélgetésünk alatt olyan hárompercenként köszöntek rá mosolyogva Istvánra az emberek, le is „celebeztem” gyorsan, de egyszerűen jó volt látni a népszerűségét. Persze ennek ára is van, ha épp nem polgármestereskedik, akkor a polgárőrségnek segít be, reggelente, ha teheti, az iskolás gyerekek kíséretében segédkezik, és egy átlag munkanap inkább tizenkét, tizenhárom óra, mint nyolc. Na ehhez kell ám a szerető és megértő család, ami szerencsére István esetében adott.
És ahogy hallgattam a lelkes beszámolóját arról, hogyan és hányszor állt már össze egy-egy közös ügy érdekében Őrbottyán, ismét végigfutott az agyamon, hogy valószínűleg ez lenne az ideális jövő. Képtelenség mindig fentről várni a segítséget. Egy dolog van csak, ami mentes lehet mindentől, a közéleti problémáktól, a politikai feszültségektől és minden akadályozó tényezőtől, és ez a közösség ereje. Csak úgy tud működni egy település, egy város, vagy akár csak a legeldugottabb kis közösség is, ha összefognak és egymáson segítenek.
Aztán elengedtem Istvánt, hogy újra belevesse magát a temérdek tennivalóba, és én is megtettem azt, ami miatt tulajdonképpen Őrbottyánba érkeztem: megpakoltam az ételdobozt. Amihez ezúton is köszönet a mi kis összetartó tizenharmadik kerületünknek. Én is kipakoltam a kamrám, és mások is. Mert ez csak így működik. Együtt.
Nyitókép: Bulla Bea.
