A karácsonyi csoda

Állítólag a csodák nem is olyan ritkák, mint gondolnánk. Sőt! John E. Littlewood, cambridgei professzor azt állította, hogy 35 naponta fordul elő az életünkben valami megmagyarázhatatlan. Egészen pontosan olyan dologra gondolt, amelynek egy a millióhoz az esélye megtörténni, és szerinte a valószínűségszámítások alapján ez bizony körülbelül bő havonta esedékes. Egyesek szerint a matematikus csak gúnyolódott, mások szerint azonban komolyan végezte el a csodával kapcsolatos számításait, de nem gondolt semmiféle természetfelettire, csak a ritkán előforduló jelenségekre adott matematikai választ. Pedig a csoda velem is megtörtént gyerekként egyszer!

Egy biztos, ezentúl nagyon odafigyelek majd az életem hétköznapi csodáira. Mert a kis csoda is csoda, nem? Végül is minden attól függ, hogy mit nevezünk csodának…mondjuk például azt, amikor hirtelen megszólal a kedvenc számunk a rádióban vagy egy jókor érkező telefonhívást, esetleg egy váratlan, jóleső kedves biztatást vagy éppen egy szívet melengető, apró meglepetést?  

Amiről azonban most szeretnék nektek mesélni, az egy igazi csoda. És nem is kicsi, és a definíciót sem kell gálánsan úgy alakítgatni, hogy belepasszírozható legyen a kategóriába.

Mennyország

Nyolc éves lehettem, amikor elhatároztam, hogy levelet írok a Jézuskának. Emlékszem, hogy sokat vacilláltam azon, hogy megírjam-e a kívánságaimat, hogy való-e ilyet csinálni és legfőképpen, nem fognak-e kinevetni a többiek. Ugyanis annyit akkor már biztosan tudtam a világról, hogy egy ilyen művelet hallatán, nagy valószínűséggel nem sok jóra számíthatok. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy a tervemet hétpecsétes titokká nyilvánítom, és senkinek, de senkinek sem beszélek róla. Sem a barátaimnak, sem a szüleimnek, de még a húgomnak sem, aki pedig szerepelt a Jézuskának címzett levelemben, pontosabban képeslapomon. Egy szép, téli tájat ábrázoló lapot választottam az alkalomra, és hosszasan tanakodtam, hogy vajon hány ny-nyel írják a mennyországot, nehogy már a címzésnél elvérezzek. Mi van, ha a Jézuska nem szereti a tökéletlen helyesírású gyerekeket és el sem olvassa a levelet? Amikor ezzel megvoltam, bélyeget ragasztottam rá, (belföldre😊) és udvariasan megfogalmaztam a mondandómat.

Érdeklődtem, hogy hogy érzi magát Jézuska, és reméltem, hogy minden rendben van vele. Megírtam, hogy nálam is minden rendben, de úgy érzem, úgy lenne minden még nagyobb rendben, ha teljesülhetne a kívánságom. „Nagyon szeretnék magamnak egy kis játékállatkertet kérni, a húgomnak pedig egy fiú Barbit” (később tudtam csak meg, hogy Kennek hívják) – írtam.

Előre megköszöntem, ha esetleg valóra váltható mindez, és jólnevelten elbúcsúztam. Ráírtam a lakcímünket is – biztos, ami biztos -, majd a művemet bedobtam egy utcai postaládába. Tulajdonképpen el is felejtkeztem az egészről, hiszen sok idő volt még karácsonyig. Bár bevallom, időnként, ha néha mégis eszembe jutott, még szégyenkeztem is, mert gyerekesnek tartottam a viselkedésemet, hiszen már 8 éves voltam. 

Mikulás nincs is?!

Meg aztán vigyáznom is kellett ezekkel a hitbéli dolgokkal – ért már néhány csalódás addigra. Például, szerintem viszonylag korán kellett megtudnom, hogy nincs is Mikulás. Teljesen kikészültem. Emlékszem, hogy a szomszéd bácsi egy nap leültetett a hatalmas ebédlőasztalához, helyet foglalt mellettem és komolyan rám nézett. Azt mondta, el kell mondania egy fontos dolgot, mert már 4 éves múltam. Majd mélyen a szemembe nézve, lassan, gondosan formálva a szavakat, nyers őszinteséggel annyit mondott, hogy:

„Ugye, tudod, hogy nincs is Mikulás? A szüleid teszik az ajándékokat az ablakba készített, szépen kipucolt csizmádba.”

„Ezt nem hiszem, ez nem igaz!” – kiáltottam kétségbeesetten, és minden erőmmel igyekeztem elmagyarázni, hogy ez lehetetlen, mert a szüleim mindig szorosan mellettem állnak, amikor jön a Mikulás, tehát ez csakis tévedés lehet, de a szomszéd bácsi, aki megfontoltan választotta ki a mindent leleplező beszélgetés időpontját, épp akkor, amikor a szüleim nem voltak otthon és akiről valamivel később kiderült, hogy tulajdonképpen anyukám volt férje, minden ellenvetésemet kíméletlenül megcáfolta, majd hazaküldött. Egy világ omlott össze bennem.

Szóval ilyen előélettel, ilyen élettapasztalattal vigyáznom kellett.

Csoda szentestén

Aztán elérkezett a karácsony. A vacsorára vásárolt ponty még vígan és gondtalanul úszkált délelőtt a fürdőkádban, játszottam is vele, és viszonylag egyoldalú társalgást is folytattam a pikkelyessel. Sosem válaszolt, de jól elvoltunk, jó hallgatóságnak bizonyult. Azt hiszem, azóta nem eszem halat, hogy aznap este a barátomat az ünnepi tányéron láttam viszont.

A család: szüleim, nagyszüleim, húgom és én is a vacsoraasztalnál ültünk, amikor valaki csengetett. A szüleim értetlenkedve néztek egymásra: mégis ki lehet az, aki ilyenkor csönget? Szenteste?! Hüledezve mentek ajtót nyitni, de nem állt a küszöbön senki, ám a lábtörlőn ott volt egy szépen becsomagolt doboz. Az anyukám háta mögül leselkedtem, és amint megláttam, azon nyomban eszembe jutott a levelem, majd hevesebben kezdett el dobogni a szívem.

Bevittük a csomagot, kibontottuk, és minden benne volt, amire vágytam. Minden, de minden!

Ott volt a játékállatkert, sok, kis műanyag állattal, és egy agyagból, házilag készített barlang az apró műanyagmedvének. A húgom legnagyobb döbbenetére, ott kukucskált a fiú Barbie (Ken) is. A húgom nem is számított arra, hogy kaphat egy ilyen babát, ritka is volt akkoriban, drága is, és nagyon menőnek számított. Hadarva vallottam be a szüleimnek, hogy tulajdonképpen, azt hiszem, én tehetek az egészről, és elmeséltem, hogy én bizony levelet írtam a Jézuskának.

Apukám akkor kirohant a lakásból, le a lépcsőn, ki az utcára, a hóba, és futott-futott, hogy utolérje a Jézuskát vagy éppen a követét, hogy meg tudjuk köszönni neki ezt a szívet melengető meglepetést. De az utcában nem volt már senki. Így a rejtély örökre rejtély maradt.

Mindenesetre nagy hálával gondolok arra a valakire, aki komolyan vett egy nyolcéves kislányt, és összekészítette a csomagot, amelybe még egy hosszabb levelet is írt nekünk a húgommal Jézuska aláírással; majd szent este, amikor mindenki az ünnepi vacsorát majszolgatta otthona melegében vagy az ajándékait bontogatta a fa alatt, felkerekedett, elzarándokolt hozzánk és letette a dobozt az ajtónk elé.

Szóval, vannak csodák – én azt mondom. Csak hinni kell bennük. Talán ez a titok. 

Kiemelt fotó: Adobe

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.