“Kevesen mondhatják el magukról, hogy pizsamában ballagtak”

Ballag már a vén diák, de azt is csak online. A könnyek persze így sem hiányozhatnak, de az unalmas részek legalább áttekerhetők. Persze, mindenki csak kínjában vagy túlélési ösztöntől vezérelve viccelődik, hiszen nagy a veszteség. Túl nagy. 21 perc a búcsú. Ennyi jut négy év munka után. Hogy éli meg mindezt egy anya és végzős lánya? Kunsági Raffer Gabriella mesél a megfosztottság érzéséről.

Nyúzottan ébredtem, mint aki napok óta megfeszített munkában dolgozik, miközben ötödik hete vagyok itthon a lányaimmal. Két végzős büszkeségem. Az egyikőjük  számára az általános iskola ér véget, a másik a gimnáziumot fejezi be éppen. Egy éve tervezem, milyen lesz idén két ballagást megélni. A lányok azt kérték, itthon ünnepeljük meg. Süssek-főzzek én, mert az úgy az igazi. És én sütöttem-főztem volna, mert úgy az igazi. 

Mert úgy az igazi, hogy felöltözünk szép ruhába, kedvenc virágokkal a kezünkben állunk a tömegben és fátyolos szemekkel bólintunk össze szülőtársainkkal, és ezekben a bólintásokban megannyi mondat. Ezt is megéltük. Kirepülnek. Óriásira tárják a szárnyaikat és…

Mára megtépázódtak ezek a szárnyak. Az elmúlt hetek bizonytalansága megszaggatta. 

Ülök az étkezőben, mártogatom a mostanra tökéletesre fejlesztett kovászos kenyeremet a sokadik kávémba. Kingát, az érettségire készülő lányomat hallom fentről:

– Most jött meg a ballagás – kiabálja le.

– Mi az, hogy megjött?!

– Itt a videó, a közös osztálycsoportban, mindjárt leviszem – majd jön és hozza.

– 21 perc – és keserédes mosollyal elindítja. 

Kiülök a teraszra. Ahogy meghallom a zenét, ömleni kezd a könnyem. Leül mellém az erkélyajtó küszöbére és időnként nevet, hogy jaj, anya. 

Nézem a 21 percet. Végigpásztáz a kamera az iskola kertjén, majd bevezet az iskola épületébe. Hallom az igazgató búcsúbeszédét, közben a szól a zene, amitől a legkeményebb fából faragott férfiembernek is kicsordulna a könnye, hát még nekem. Bőgök, ömlenek a könnyeim végig az arcomon, le a ruhámra, hatalmas foltokat hagyva rajta. 

– Odatekerjem az érdekes részhez?

És beleteker kicsit. Hallgatom az osztálytársnője búcsúzó beszédét. A szívem ekkorra már olyan, mintha két kézzel tekerné valaki. Valaki, az élet. 

Aztán jön egy szalagcím a videóban. 

Kiemelkedő szakmai munkájáért dicséretben részesült. 

És ott a lányom fényképe, mellette a neve: Kunsági Kinga.

Négy év munkája után idén digitális formában jöhet csak az elismerés.

Én meg csak ülök, rettentő büszkén a teraszon. Miközben világgá kiáltanám a fájdalmammal együtt azt is, hogy milyen nagyon büszke vagyok. Tudom, hogy erre az elismerésre (is) vágyott, ezért (is) dolgozott.

Könnyes szemmel megölelem, és mondom, hogy nagyon büszke vagyok rád. És a fene ezt az egészet!

Majd, hogy élét vegye a saját és az én fájdalmamnak is, keserédesen mondja:

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy pizsamában ballagtak.

Aztán valahogy összekaparom magam, és indulok folytatni a napot. Kinga pedig fellógatja a pergola tetejére a nyugágyat, kezében a tételekkel folytatja a tanulást. 

– Csak már ezen legyünk túl! Ja, és Viki néni kérdezte, lesz-e bankett – na, ezen aztán már mindketten nevettünk.

Vélemény, hozzászólás?