„Bazsa 3 napja náthás. Ahelyett, hogy javulna egyre rosszabb. Köhög a váladéktól. Hőemelkedése lesz, nyűgős. A 4. napon arra jövök haza, hogy nagyon rosszul vesz levegőt, folyamatosan köhög, nehézlégzése van, a köhögéstől nem tud enni, minden kijön belőle. Egyre jobban elhagyja magát. De legalább nem görcsölt be. Epilepsziás és ilyenkor gyakran rohama alakul ki.”
Dr. Piczkó Katalin pszichiáter, párkapcsolati szakértő írása a közösségi médiában jelent meg, amit változtatás nélkül közlünk.
Megmérem a szaturációját. 91 vagyis nagyon alacsony. Persze rajta minden annyira speciális, nem tudom, hogy a kis girbegurba ujjacskákon mennyire valid a mérés. Felhívom egy gyermek háziorvos barátomat tanácsért. Meghallgatja telefonban a köhögést. Nem tetszik neki.
Biztos, ami biztos, menjünk be a 2. kerületből a János kórház gyermeksürgösségire. Jaj. nem lesz egyszerű, mert tudom, hogy nem igazán felkészült az egészségügy kacifántos gyermekek ellátására. De nem merem az éjszakát így megkockáztatni.
Mentő vagy saját fuvar. Ez itt a kérdés. Talán még az apukájával közös erővel, ketten valahogy be tudjuk tuszkolni az autóba. 17 éves. 45 kg.Nem tud járni.
Az autó mellett döntök, mert a mentő korábbi tapasztalataim szerint nagyon traumatikus élmény lenne. Lekötözik pláne, ha hanyattfekve, mint legutóbb, ahogy köhögne, elképzelni sem tudom hogy kapna levegőt.
Megérkezünk a portához. 21.45. Teljes sötétség. Nincs porta, csak egy nyitott sorompó.
Halvány emlékeim vannak, hogy a gyermek részleg egy kanyargós úton, felfelé van. Útközben találkozunk egy bennfentessel. Talán biztonsági őr. A 24-es épület a gyermeksürgősségi. Elmondja merre menjünk. Közben Bazsa zihál, nyöszörög, nem nagyon halljuk az iránymutatást. Valahogy mégis odatalálunk. Sötét van. Csengetek.
A kírás szerint 22.00 óráig vannak itt. Kiszállok Bazsa mellől. Nem szívesen hagyom a hátsó ülésen, mert leesik és könnyen beszorul. Az apukája, aki a sofőr, bíztat, hogy menjek csak.
Még nincs 22.00 óra, de hiába csengetek. Senki.
Elindulunk lassan onnan. Nem tudom hová. Szerencsére jön a bennfentes. Jól kikapok, hogy milyen türelmetlen vagyok. „Tessék csak csengetni!” Együtt megyünk vissza. Megmutatja, hogyan kell csengetni. Ugyanazzal a gombbal. Várunk. Hiába. Lassan belátja, hogy reménytelenül.
Közel vagyunk ahhoz az épülethez, ahova korábban a testvéreit hordtam egy-egy balesetnél. Amikor pl. Ráhelt véletlenül fejbeverte egy ovistársa seprűvel, amikor Rebeka egy szülinapi zsúron a fotelben bukfencezve meghúzta a nyakát. Bazsával is voltunk itt. Otthon leestek az apukájával a meredek rámpáról. Szerencsére Bazsának csak a válla ficamodott ki és azt is helyre tudták tenni. De most itt is sötét van.
Csengő sincs. Visszaülök. Bazsa nincs jól. A szaturáció mérőt elhoztam. 91 néha 94, nem tudom melyik jó. De biztos, hogy alacsony.
Felhívom a 112-es számot, hogy hol van a gyermeksürgősségi. „Asszonyom, én honnan tudjam Szombathelyről!” – hangzik a számomra szürreális válasz. Hívja a …és mond egy számot. Hívom. Géphang sorolja hosszan a járóbeteg rendelési lehetőségeket. A napközbenieket.
Végtelennek tűnik. Közben Bazsa nem hagyja a telefont a kezemben, folyton kiszedi és el akarja dobni. Kibírhatatlan frekvencián jelzi, hogy mindenből elege van és nincs jól. Olyan képtelenség, hogy ott vagyunk egy kórházban, tehetetlenül.
Felhívom a nővérét, aki nálam sokkal profibban közlekedik az online térben, mint én, a félig boomer, félig X. Közben elindulunk a Heim Pálba. A Délinél járunk, amikor Rebeka, a nővére visszahív. Jó hír, forduljunk meg, a Kútvölgyiben van ügyelet.
Az egyik sürgösséget jelző online oldalon talált telefonszámot és ott azt mondták, hogy fogadják. Én is felhivom. Valószínűleg más vette fel, mert azt az információt kapom, hogy ott nem foglalkoznak gyermekekkel. De akkor már ott vagyunk a parkolóban. Bemegyek. Elég katasztrofális állapotok vannak. Nem nagyon tudom elképzelni az én kicsi, bár 17 éves, de nagyon kis csenevész kisfiamat abban a közegben. Az információs pultnál tulajdonképpen megkönnyebbülök, hogy nem oda kell mennünk. De akkor hova?
A 2. kerületből? Igen. Akkor a János kórházba!
Talán, ha nem a könnyeimmel küszködtem volna, dühösen és kétségbeesetten még egy Rejtő regényben vagy egy abszurd darabban is érezhettem volna magam. Úgy érzem, egy fekete lyukba kerültünk, ahol a valóság darabokra hullva szétesett és körbe körbe dobál bennünket.
De ott akkor, valahogy nem értékeltem a sorsnak ezt az abszurd fintorát, csak úgy éreztem, a fekete lyuk elnyelt és tehetetlen vagyok. Elkeseredetten felemeltem a hangom: „A János kórházban? Mégis hova? Onnan jöttünk!” Az idő megállt, kitágult. Fogalmam sincs mióta keringünk, miközben nem kap rendesen levegőt az autóban várakozó gyerekem.
Nem megyek el addig, amíg pontosan nem mondják meg, hogy hova induljunk újra a János kórházba. Megszánnak. Telefonálgatnak. Összevissza. Nekik sem egyszerű kideríteni. Végre megvan. A 19-es épület. Fogalmam sincs, hol van. Hogy találjuk meg? Kapok egy olvashatatlan, fénymásolt térképet is. De legalább annyi látszik, hogy felül van. Valahol ott, ahonnan eljöttünk korábban. Vissza a János kórházba.
Bazsa apukájával nem beszélünk. A feszültségtől, a dühtől és a kétségveeséstől szétrobbanok, szidom a lehetetlen egészségügyi ellátást, rendszert, mindenkit. A János kórházba visszaérve ugyanúgy koromsötét van. Ugyanúgy sehol senki. Mégis, valahogy megtaláljuk a 19-es épületet. Gyermekosztály. Nem sürgösségi. Az előbb is itt voltunk. Meg 17 évvel ezelőtt. Itt volt a közvetlenül a születése után is.
Végre egy nyitott ajtó. Az első emeleten találok két nővért. Mit keresek itt? Kérdezik. Ez osztály. De ide küldtek a Kútvölgyiből és nem kap rendesen levegőt a gyerekem. Hol lakunk? A 2. kerületre aztán mégis megenyhülnek.
Hozzam fel. De nem tudom felhozni. Nem tud járni. És nem bírom el. Ketten sem, a lépcsőn. Akkor kerüljük meg az épületet és a pszichiátrián hozzam be. Azt hiszem, ennek sosem lesz vége.
Hol a fenébe találom meg a tök sötétben a pszichiátria bejáratát? Aztán lesz egy ötlete a növérnek, hogy esetleg van egy belső ajtó. Akkor hozzam fel kerekesszékkel. Azt nem hoztuk el otthonról. Nem hoztam, mert arra gondoltam, hogy biztosan lesz a kórházban. Emlékeztem, hogy kb. 1 éve volt, amikor a traumatológián jártunk, amikor leestek a rámpáról. Jó, akkor menjünk, majd onnan, a traumáról kapunk egyet.
Kioperáljuk Bazsát az autóból, ketten. Az apukája odébb áll leparkolni. Elindulok a kerekesszékkel, hogy végre lássa egy orvos. A lépcső mellett van egy rámpa. Te jó ég! Ez kb. 45 fokos. Sokkal meredekebb, mint az említett otthoni, amiről leestek. Hogy fogom feltolni? Megakad. Szerencsétlenkedek. Megemelem, meglódulunk. Ha visszacsúszok, annak csúnya vége lesz. Legalább gumival fedett. Nem csúszik. Én meg baromi erős vagyok, ilyenkor. Felérünk.
A nővér figyeli Bazsát. Bazsa fél. Ilyenkor begubózik, nyöszörög, méltatlankodik. Mondom, hogy nem hall, nem beszél. Egy fiatal doktornő van. Bazsa mindenkit levesz a lábáról. A doktornőt és a két nővért is.
Annyira kiszolgáltatott, elesett és közben kedves. Ha éppen nem köhög, mosolyog. Hagyja magát, már-már együttműködő. Nagy megkönnyebbülés, hogy valószínűleg nincs tüdőgyulladása. A teszt szerint RS vírusa van. A szaturációját nem tudják mérni az 5. készülékkel sem. Elmondom, hogy én már mi mindennel kezelem otthon. Nincs ezeknél több, jobb. Folytassuk, ugyanezeket. Ha még rosszabbul lenne vagy nem javulna holnap sem, visszamehetünk.
Megkönnyebbültem és hálás voltam, azért ahogy néztek rá, a szeretetteli együttérző tekintetekért.
Hazafelé csillapodik a köhögése, valószínűleg érzi, hogy én is megnyugszom… Még kb. 2 hétig voltunk betegek. Mostanra szedte össze magát, végül a sok inhalálás, porszívózás és ki tudja, talán az antibiotikum segített. (Bár tudom, hogy felesleges a vírusnál, de hátha a szövödményeket megelőzi.)
Mindezt azért írtam le, mert más is járhat így. Miért nincs portaszolgálat?Miért nincs semmilyen elérhető információ kiírva?Vagy esetleg a sötétben, miért nincsenek világító táblák infóval? Akár napelemesek.Miért nincs olyan online oldal, ahol az éppen aktuálus kerületi felosztás elérhető?Miért nincs telefonon erről azonnali információ?Miért nincs, ha ki van írva 22.00 óráig gyermeksürgősségi az adott épületben?És miért nincs nem életveszélyes akadálymentesítés egy kórházi épületben?
A történetünk szerencsésen végződött. De miért zuhanunk bele egy elnyelő fekete lyukba az információhiánytól, amikor egy kórházban sűrgős ellátásra szorulna valaki?
Miért?
Mindez 2 hete történt. Ez a kép korábban készült. Akkor még elbírtam a hátamon.
Dr. Piczkó Katalin pszichiáter, párkapcsolati szakértő eredeti bejegyzése itt olvasható.
Kiemelt kép: Dr. Piczkó Katalin
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
