– Miért gyűjtesz kaktuszt?
– Mondhatnám azért, mert szúrós vagyok. Azzal a világnézettel, ami nekem van, szúrósnak tűnök, pedig nem vagyok egészen az. Tulajdonképpen szeretem azt, hogy van zöld a lakásban.
– Az lehetne dieffenbachia is.
– Nem, nem, mert vele sokkal többet kellene foglalkozni. A kaktuszokat nem is kell annyira locsolni, meg hú, most trágyázni, ültessük át, ide vigyük, oda vigyük. Tehát lustaságból, ennyi.
– Mit szerettél csinálni? Amit most nem lehet.
– Autózni nagyon szerettem. Tudod, van nekem egy amerikai buszom, amit oda nem adnék senkinek. Pedig vezetni nem tudom, meg beszállni se tudok egyedül. És annak az autónak soha semmi baja nem volt. Amikor már nem vezethettem, és más vezette… De nem is egyszerű halandó emberek, hanem, mondjuk a Mari (Falusi Mariann – a szerk.). Rögtön valami baja lett. Nem indult, leállt, elromlott a légkondi. Az autó megérezte, hogy én – az ő kis felesége – nem vagyok ott és bosszút állt, vagy nem tudom, mit csinált. Ezekben én nagyon hiszek.
– A tárgyak és te?
– Én a kaktuszokkal is „viszonyban” vagyok. Van olyan, hogy körbejárom a lakást és akkor az összes kaktuszhoz beszélek valamit… sok puszi, meg hello, meg ilyeneket.
– Színek az életedben?
– Hát az én életembe fekete nem jöhet. Barna se nagyon. A papagájszínek, tudod. De a piros, az nagyon fontos, mert a (sípfütty) relikviákat gyűjtöm és a piros dominál. Tudod, a nagyon népszerű piros csomagolású üdítőt… Bútorokban sem szeretem a sötétet. Nem mondom, hogy jó ízlésem van, de valamilyen van, az biztos.
– Milyen volt a gyerekkorod?
– Szegeden, a mamájmnál (nagymama – a szerk.) volt a nyugalom és a tökély.
– Te már gyerekként is egészen más voltál? Tudtad, hogy más leszel? Hogy más akarsz lenni?
– Valószínű nem voltam egészen normális. Olyanokat tekintettem természetesnek, ami nem volt az. Mentem az úszóházra a strandra, kalitkában vittem magammal a papagájt.
– Te mondod, hogy nem akartál kilógni? Nem tudtad, hogy kilógsz?
– Tényleg nem tudtam, hogy ez kilógás. A nagymamám, aki ugye a kedvencem volt, ő nem mondta, hogy ezt ne csináld. És ha hagyta, akkor nyilván természetes volt.
– Na, akkor egy kis apróság. A Pa-Dö-Dő. Ez hogy lett?
– Ez tulajdonképpen az én erőszakosságomnak köszönhető. A Marinak esze ágában nem lett volna pop-duettet alakítani. Nívósabb műfajokra volt hivatott. Amikor bekerültünk a Rémségek kicsiny boltjába (Pesti Színház 1985, rendezte Csizmadia Tibor – a szerk.), akkor elkezdtem nyüstölni. És 32 évre úgy maradtunk. Az első lemezünk olyan közepes sikerű lett.
– De jött – vagyis ment – Szása.
– Igen, az bejött.
– Amíg az ultra kerül a pultra?
– Életünkben egy ilyen szponzorunk volt. Az volt a feltételük, hogy énekeljük el az Ultra-dalt, és csináljunk Ultra-klipet. Ebből van a lakásom.
– Nekem nem az maradt meg, hogy na, ebből megcsinálták magukat. Hanem arra emlékszem, hogy ez jó volt.
– Megharagudott ránk a Harangozó Teri. Mert az ős-Ultra-dalt ő énekelte a szocializmus idején.
– Isten nyugosztalja – őt is szerettem, de ez most rólad szól. Visszatérnék ahhoz a kérdéshez, hogy a gugliba elkezded beütni, hogy Lang. Abban a szúrásban azt adja ki, hogy Lang-Kulka. Akarsz róla beszélni?
– Miről? Teljesen boldog, kicsit kiegyensúlyozatlan kapcsolat volt, ami köztünk lett. Amikor a főiskolára bekerültünk, akkor ilyen jó, jó, mi ismerjük egymást cuccból barátság lett. Aztán valami más, amire utólag úgy érzem, csak én lettem szerelmes, a Jancsi nem. De nagyon jól bírta a főiskolai 4 évet és az utána lévő 1 évet még velem Pécsett. Csak teljesen máshogy voltunk.
Én úgy éreztem, hogy minden nagyon jó, ő meg azt, hogy minden egyre rosszabb. Amikor azt gondoltam, hogy mindjárt összeházasodunk és lesz gyerekünk vagy tizenkettő, akkor egyszer csak úgy jött haza, hogy én holnap elköltöznék. Ez volt. Viszont azóta is nagyon szeretjük egymást.
Mintha mi sem történt volna. Most is nemsoká jön ebédelni. Amikor beteg lett, nagyon megijedtem, meg nagyon kikészültem. Janina, a testvére szólt, hogy menjek be a kórházba. Persze, bementem, tudta, hogy én vagyok, ott vagyok mellette. De ott is ilyen vicces dolgok voltak. Akartam neki puszit adni. Előredőltem a tolókocsival, majdnem ráestem. Ő pedig rám az ágyból, ahogy hajoltunk egymás felé. Ezen is tudok röhögni… Mindenen és mindenkin. Önmagunkon.
