Levél a jövőbeli kedveshez

Hosszú idő után most jutottam el először odáig, hogy elképzeljelek. Szinte napra pontosan két éve választottam azt, hogy egyedül folytatom az utam. Tudom, elcsépeltnek és semmitmondónak hangozhat az a frázis, hogy „meg kellett találnom önmagam”, de tényleg így van.

Miskolczy Viktória írása.

Akkor úgy döntöttem, hogy muszáj saját magamra időt, energiát, figyelmet, szeretetet szánnom, egyébként folytatom tovább az addigi életem: az örökölt mintáim, traumáim, hiedelmeim, ismétléseim, a tudatalattim által irányítva.

Úgy fogalmaztam ezt meg két évvel ezelőtt, hogy felébredtem.

Azt mondtam magamnak akkor: „Álljunk csak meg egy kicsit! Hogy is van ez tulajdonképpen?”.

Akkor eszméltem rá, hogy tinédzserkorom óta szinte folyamatosan volt valaki mellettem, akit a páromnak tekintettem. Sosem voltam – a társas magányt leszámítva – egyedül. Ahhoz viszont meg kellett tanulnom egyedül lenni, hogy mélyen megismerjem, és kellőképpen értékelni tudjam önmagam, és meg tudjam fogalmazni, milyen TÁRSAT szeretnék MAGAM MELLÉ.

Igen, társat. Nem urat és parancsolót, nem idomárt, nem feljebb-, vagy alább-valót, nem lekicsinylőt, nem csalfát, nem hazugot. Társat. Aki mellém áll, és aki mellé én is odaállok.

Rászántam erre az elmúlt két évet. Kőkemény volt az utazás a mélységeimbe, találkozni a démonjaimmal, segítséget kérni, terápiára járni, és tíz körömmel kiásni az okokat, felismerni az összefüggéseket, a következményeket, és a gyógyulás útjára lépni. Ezért nem tudtam neked előbb írni.

Mostanra egésszé váltam, így tisztán és világosan meg tudom fogalmazni, hogy milyennek szeretnélek.

Ígérem, én is megteszek minden tőlem telhetőt, hogy meglásd és megtapasztald bennem azt, akire te vágytál.

Ahogy magam elé képzellek, az arcod, a tested nem látom tisztán, de érzem azt az érzést, ami átjár a közeledben. Fogjuk egymás kezét, és egy irányba nézünk. Ez nagyon fontos! Mosolygunk, boldogok vagyunk, hogy érezhetjük a másik energiáját, kisugárzását, egész lényét. Jóleső melegséggel tölt el ez az érzés.

Nyugalom árad szét bennem, azt érzem, megérkeztem. Megérkeztem hozzád.

Érzem az illatod. Ahogy beszívom az orromon, kémiai reakciók milliói indulnak el bennem, és érzem, hogy jó helyen vagyok melletted. Támogatjuk és emeljük egymást. Szemernyit sem érzem azt, hogy lehúzó lenne a társaságod. Nincs helye köztünk a bántásnak, sem szavakkal, sem tettekkel. Nincs értelme, eszünkbe sem jut.

Igazi, felnőtt, tápláló kapcsolatunk van, amelyben teljes mértékben felelősséget vállalunk saját magunkért és egymásért,

mert „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” – ahogy már Saint-Exupéry is megírta a Kis hercegben. Támogatjuk egymást mindig, mindenben. A jó napokon, és a nehezebb időszakokban is. Repesve örülünk egymás sikereinek, és büszkék vagyunk. Büszkék a másikra, büszkék magunkra, és ezt meg is osztjuk, ki is mondjuk, felnézünk egymásra.

El- és befogadjuk az esendőségünket, a sebezhetőségünket, nem szégyellünk egymás előtt semmit, még a sötét oldalunkat sem. A kapcsoltunk kölcsönös tiszteleten, bizalmon, megértésen és együttérzésen alapszik.

Természetes, hogy törődöm veled, de nem kell, hogy gondoskodjak rólad, mert te is egy egész vagy.

Ha furcsa mód mégis cselédnek szeretnél, kérlek, inkább fogadj fel egy házvezetőnőt, és az édesanya-pótlékod sem szeretnék lenni, hisz van két saját kamasz gyerekem. Azt se várd, hogy tekintettel legyek a függőségeidre, vagy összeszedjem és összetartsam a darabkáidat. Nem vagyok véresszájú feminista, de már megtanultam ragaszkodni ahhoz, hogy egyenjogú, méltó partnerként tekints rám. Én is annak tekintelek téged.

Tudom, hogy ott vagy valahol. Érzem.

Várom, hogy találkozzunk.

Szeretettel:

Viki

Az Üvöltő hegek c. könyvemben írtam arról is, hogy sok viszontagságon keresztül hogy jutottam el idáig, hogy néztem szembe a múltammal, a gyerekkori és transzgenerációs traumáimmal, hogy ismertem fel bántalmazó kapcsolataimat, és hogy számoltam fel az ismétléseket az életemben. A könyv kizárólag az uvoltohegek.hu oldalon keresztül érhető el.

Kiemelt kép: Freepik