Legörgetek a nevedhez, két hete ugyanazt látom: Elküldve. Hogy nem válaszolsz, az egy dolog. De meg sem nyitni, vagy olvasatlanul hagyni egy üzenetet, az érdektelenség legmagasabb foka. Nem gondolom, hogy rászolgáltam. Lejövök a wifiről, francba az egésszel. Pontosan tudom, hogy ha eddig nem írtál, ezután sem fogsz. Végülis, az is üzenet, hogy nincs üzenet.
Eleinte próbáltalak felmenteni, a te fejeddel gondolkodni. Kifogásokat kerestem helyetted, hogy megnyugtassam magam, és elhiggyem, jól van ez így.
De tudod, mit? Nincs jól.
Ignorálni valakit, akivel együtt aludtál, és aki mellett felébredtél – nem sokszor, de elégszer -, akit reggel, munkába menet elvittél, akinek azt mondtad, örülnél, ha újra látnád, és komolyan gondoltad, hogy lesz legközelebb, aljas húzás.
Erős kifejezés? Különbet is találnék. A vérnyomásom DRS szakaszba lép, és egy pillanat alatt felugrik háromszázötvenre. Nyoma sincs a bizakodásnak, szomorúságnak és csalódottságnak, amiket az elmúlt napokban éreztem.
Nem maradt más mostanra, csak értetlenség és düh.
Amikor először beszélgettünk (amit, csak emlékeztetnélek, te magad randinak neveztél), azt mondtad, nem vagy ijedős. Ha ez így van, világéletemben rosszul használtam ezt a kifejezést. Az én olvasatomban ugyanis,
aki nem ijedős, az nem a könnyebbik utat választja, és nem szívódik fel egyik pillanatról a másikra.
Nevetnem kell, ha arra gondolok, milyen rémisztő lehetek a százhatvanöt centimmel és negyvenkilenc kilómmal.
Mégis mitől féltél? Hogy rád fogok telepedni? Hogy megpróbállak kisajátítani? Hogy követelőző és hisztis leszek? (Kedvencem.) Hogy haza akarlak majd vinni a szüleimhez vasárnapi ebédre?
Segítek, egyik sem történt volna meg – ennyire azért ismerehetnél…
Ironikus, de
mindössze annyit szerettem volna, hogy mondd meg, ha elég volt, és ne tűnj el szó nélkül.
Hogy ne nekem kelljen kitalálnom, vajon azért nem nézel felém, mert eleged van belőlem, vagy azért, mert éppen kórházban fekszel törött végtagokkal.
Beleáshatnám magam a “ghostingolás” jelenségébe, hogy megértsem, de nem általános igazságokra vagyok kíváncsi, és nem szeretnélek egy kalap alá venni a többi emberrel, aki ugyanezt csinálja. Illetve, ahogy a nők, úgy szerintem a férfiak sem egyformák. Én, például, a sztereotípiákkal ellentétben nemhogy mások, de sokszor magam után sem pakolok el, legalább egy pár zoknim mindig a földön hever, és szívesebben megyek focimeccsre, mint vásárolni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon, de nagyon nem bírom a romantikát.
Nem fogom megkérdezni, mi az oka annak, hogy “olvasásra sem méltatsz” – áldassék a Messenger csodálatos funkciója, ami ezt az arcomba tolja -, és nem foglak számonkérő vagy kioktató üzenetekkel bombázni.
Nem akarok sok lenni, eddig is igyekeztem elkerülni. Mondjuk, legalább ez sikerült, mert úgy tűnik, neked én határozottan kevés vagyok… Vagy nem így gondolod? Ez nem erről szól? Nem azért nem veszel rólam tudomást, mert nem érdekellek?
Látod, mondtam én, hogy nem az a legrosszabb, ha egy nő beszél – hanem az, ha gondolkodik.
Értem a te logikádat is, miszerint azért van több fülünk, mint szánk, hogy többet hallgassunk. Csak azt áruld el nekem – várj, te ezt úgysem fogod elolvasni…
Valaki árulja el nekem, mégis mi a fenének a két fül, ha senki nem beszél?! Mit hallgatunk akkor?
Annyira szeretném tudni, mit éreztél, amikor megkaptad az üzenetemet, és miért döntöttél úgy, hogy meg sem nyitod. Nem értem, miből gondolod, hogy ez így működik. (Igaz, azt sem értem, hogy lehet fejből tájékozódni, vagy kávé nélkül létezni, de mindegy.)
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy nem volt rá időd. Pont ugyanannyi időd van, mint nekem, vagy bárkinek. Legfeljebb más a prioritás. Ami nem baj, csak tisztelj meg azzal, hogy a hálószobán kívül is partnerként kezelsz, és ezt elmondod – ahelyett, hogy egyszerűen leszarsz.
Tíz másodperc – nagyjából eddig tart leírni, hogy “figyelj, nekem ez nem kell, ne találkozzunk többet.”
Ha beleszámolom, hogy a kezedbe veszed a telefonodat, és előkeresed a nevemet (jó sokáig kell legörgetned), akkor sem tart tovább egy percnél.
Azt ne mondd, hogy egyetlen egy szabad perced sem volt az elmúlt két hétben! Ha máshol nem, a WC-n, vagy a dugóban ülve… Nem volt?
Ezesetben részemről a megtiszteltetés, hogy egyáltalán szántál rám időt -órákat, éjszakákat. Komolyan, lekötelezel. Máris különlegesenek érzem magam…
Tudod, mi a legrosszabb ebben az egészben? Hogy olyankor figyeltél rám. Érdeklődtél, kíváncsi voltál, csak velem foglalkoztál.
Én pedig bedőltem ezeknek, a mérnöki pontossággal megtervezett és kivitelezett gesztusoknak, és elhittem minden szavadat, mint a “legközelebb”. Háromszor írtad le az utolsó találkozásunk óta, különféle kontextusokban. (De ki számolja?) Ja, biztos mellényomtál – háromszor…
Van fogalmad róla, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy megnyíljak neked? Hogy közel engedjelek magamhoz?
Azt mondják, ha kimutatod az érzéseidet, sebezhetővé és kiszolgáltatottá válsz. Baromság. Attól a pillanattól sebezhető és kiszolgáltatott vagy, hogy érzel valamit – nem számít, felvállalod -e. Ezzel együtt azt gondolom,
az egyik legnehezebb és legbátrabb dolog a világon a ruháiddal együtt levetkőzni a gátlásaidat és a félelmeidet is, és odaállni valaki elé – meztelen testtel és lélekkel, fények, póz és filter nélkül.
Üzenném, ha elolvasnád: így csinálja az, aki nem ijedős.
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
