Margaret Atwood A szolgálólány meséje című könyvéből készített filmsorozat emlékezetes jeleneteiben látunk vörös köpenyes, fehér főkötős, lehajtott fejű nőket. A kép milliók retinájába égett be a nők elnyomásának szimbólumaként. Atwoodra hirtelen felkapta a világ a fejét, és végre azok is felfigyeltek a kanadai írónő munkásságára, akik korábban nem ismerték. Most pedig itt az új HBO dokumentumfilm, amelyben a világhírű író élettörténetével is megismerkedhetünk.
„Kulturális és irodalmi rocksztár”, „nemzetközi kincs”, „a kanadai irodalom nagyasszonya”, „irodalmi zseni” – hogy csak párat említsünk azokból a jelzőkből, amelyeket Margaret Atwood kapott az elmúlt években, és még csak nem is nevezném túlzásnak. Az író, költő, irodalmi kritikus a sok-sok jelölés után kétszer is elnyerte a legrangosabb nemzetközi irodalmi díjat, a Man Bookert, sőt, II. Erzsébet angol királynő a brit becsületrend tagjává avatta Atwoodot az irodalomért tett szolgálataiért.
A mi irodalmi rocksztárunk, aki egyébként egy filigrán, alacsony termetű, törékeny, ősz hajú és bölcs tekintetű hölgy, amellett, hogy sorra írja a legkiemelkedőbb irodalmi műveket, aktívan részt vesz a környezetvédelemben, vagy épp aktivistaként harcol a nők elnyomása ellen, sőt, simán beleáll a politikába vagy a rázósabb társadalmi kérdésekbe is. A Margaret Atwood: A szavak erejével című másfél órás film a család, a rokonok, a barátok és más írók segítségével mutatja be Atwood nem mindennapi munkásságát, és persze ő maga is mesél nekünk az életéről és az írásról.
Atwood egészen kicsi volt még, amikor elhatározta, hogy író lesz. Képregényeket és rövid történeteket írt, majd hétévesen befejezte élete első regényét egy hangyáról, és meg is jegyzi azzal a remek, finom humorával, hogy bár nem volt túl nagy siker, viszont illusztrált volt.
Aztán az iskolai katonás fegyelem kifejlesztette azon képességét, hogy csak testben legyen jelen, fejben egészen máshol járt, valószínűleg már akkor is történeteket talált ki. Fiatal felnőttként a munka és a karrier tervezgetése közben vált világossá számára, hogy nőként nem sok lehetősége van, az újságíráson is gondolkodott, de elvették a kedvét azzal, hogy a tudtára adták, a gyászjelentés és a divat rovatba lenne csak lehetősége írni.
Nőként nagyjából ötféle karrierlehetőség várta, és ennek a nagy része mind a háztartással volt kapcsolatos, így Atwood hamar eldöntötte, hogy nem ezt az utat választja. Angol nyelv és irodalom szakon kezdte meg tanulmányait, és az egyetemi évei alatt is már rendszeresen írt, főként verseket. Lassanként bekerült az irodalmi életbe, ami az ötvenes években nem volt olyan sima út, és ahogy hallgatjuk Atwood történetét, lassanként megértjük, melyik története honnan táplálkozik, milyen nehézségekkel kellett szembenézni ezekben az években annak, aki nőként szeretne a férfiak világába lépni.
„Hogy lehet nőként költő valaki, egy olyan társadalomban, ahol a nő vagy fehér kesztyűt és fűzőt visel, vagy az a mosolygós valaki, aki mindig ott van a vacsoránál, mindegy, mikor jön haza a férfi” – teszi fel a kérdést, és persze azonnal beugrik az egyik leghíresebb regénye, Az ehető nő, ami talán a legerősebben reflektál Atwood ezen kérdésére.
Ám szerencséjére igencsak jó társaságba kerül, egy rövidebb, ötéves házasságot követően az irodalmi berkekben végül olyan társra talál, aki mellett igazán önmaga lehet, kiteljesedhet művészként, harcolhat a nők elnyomása ellen, kiállhat és véleményt nyilváníthat. Ma már talán csak vonogatjuk erre a vállunkat, de az ötvenes-hatvanas években nőként ez keveseknek adatott meg. Második férje tehát Graeme Gibson regényíró lett, aki tökéletes társa volt Atwoodnak, és egy kis betekintést is nyerhetünk közös életükbe. Inspiráló, szabad és egyenrangú partnerei voltak egymásnak, és szomorúan látjuk a dokumentumfilm végén, hogy Gibson 2019-ben elhunyt, így ezek lehettek az utolsó képkockák az íróról.
A film egyébként nemcsak az Atwood-rajongók számára lehet érdekes, számtalan izgalmas apróságot is megismerhetünk az írói kulisszatitkokról, kezdő íróknak is nagyon izgalmas lehet megismerni azokat a technikákat, amelyekkel dolgozik, és pár percet láthatunk abból a kreatív írást tanító sorozatból is, melynek Atwood is szereplője a Masterclass sorozatában.
Végül pedig mosolyogva dőlhet hátra minden rajongó, akit A szolgálólány meséje vonzott a képernyő elé, mert picit beleláthatunk abba is, hogyan született az Emmy-díjas sorozat.
Itt pedig beleleshetsz abba is, mit ígér a negyedik évad:
Bruce Miller, a sorozat felelőse és írója is mesél nekünk kicsit a közös munkáról, hogyan tudta Atwood segítségével adaptálni a történetet, aki nemcsak, mint csendes szemlélődő követte a folyamatokat, hanem aktív részese volt a forgatókönyv születésének, ismeri a jó történetmesélés, a „storytelling” szabályait. A remek alaptörténet, a jó forgatókönyv és a tökéletesen összeválogatott szereplőgárda mellett azért van még valami, ami jócskán hozzátett a történet reneszánszához, ami nem más, mint a fő üzenet aktualitása.
„Adott körülmények között bármi, bárhol megtörténhet” – emlékeztet minket Atwood a kötet újrakiadásának előszavában. A kegyetlen események, az abnormalitás mindennapossá, megszokottá válik, ismerjük már a „megfőtt béka-szindrómát”, azaz bármihez képesek vagyunk hozzászokni, ha lassan és fokozatosan történik a változás, legyen az bármilyen szörnyű is. Ismerős, ugye?
Atwood okos, érzékeny reflektálása a világra az egyik legizgalmasabb színfoltja az irodalmi életnek, és mire befejezzük a filmet, szinte bánjuk, hogy nem korábban ugrottunk fejest az értékes életműbe. No de nincs vész, minden évben megjelenik egy-egy gyönyörű borítóval ellátott korábbi vagy friss történet, szóval lesz mit olvasnunk még tőle.
Margaret Atwood pedig továbbra is teszi azt, ami egy művész dolga: sosem fordítja el a fejét.
Fotó: Peter Bregg © White Pine Pictures 2019.
