Éreztük, láttuk, hogy valami nincs rendben. De bíztunk. Aztán megmondták. Csúnyán, unottan, csak úgy odavetették. Hogy hajrá. Az első nap, az pokoli volt. Összetörtünk, sírtunk. Nem értettük, nem akartuk érteni. Előtte és azóta sem éreztem olyan fájdalmat a szívemben, mint aznap. Dühös voltam, haragudtam. Mindenkire. Miért mi? Miért te? Hogyan tovább? Mit kell csinálni? Ki fog segíteni? Fognak segíteni?
Gyenge-Rusz Anett írása.
És eközben, te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Elindultunk, kerestünk, kutattunk. Telefonszámok, szakemberek, ajánlások halmaza. Kicsöng, de nem veszik fel, ki sem csöng, visszahív, de nem tud időpontot adni, kicsöng, felveszi, időpontot ad, de nagyon soká.
Hittük, hogy létezik rá mód, egy út, amin végigmegyünk. Ami majd mindent megold. Elhittük, hogy létezik egy képzeletbeli futószalag, amelyre felteszünk, s a végén úgy veszünk le, hogy minden rendben és olyan leszel, mint a többiek. Átlagos.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Rájöttünk, hogy nem létezik a futószalag, nekünk kell felvennünk a kesztyűt. Nincs biztos megoldás, nincs módszer. Nincs garancia. Csak lehetőségek.
Amelyeket sorra veszünk, s megtartjuk, ami bejön, elhagyjuk, ami nem segít. A szélrózsa minden irányába szaladtunk, szerveztünk. Aggodalom. Idő. Pénz. Cserébe némi tudás; mi is ez az egész, mibe is csöppentünk.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Telt az idő. Teltek a hetek, a hónapok, az évek. Minden reggel és este ugyanaz a gondolat köszöntött: mikor fogsz beszélni? Érzelmi hullámvasút, ambivalens mindennapok. Hozzáértők, amatőrök, jó hírek, rossz hírek, reményteliség és hitehagyottság váltották egymást.
A fájdalom, hogy mások gyereke beszél, és nem szégyellnek erről, rendes szülő módjára elbüszkélkedni.
És a történetek, a csodák, hogy másoknak is sikerült. A biztatás, az együttérzés. És az állandó várakozás. De próbálkoztunk. Apró lépésenként jutottunk előrébb.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Történt valami. Egy kattanás, a mi agyunkban. Hátra arc. Kezdjük elölről. Más kell, hogy legyen a hozzáállás.
Beleástunk, kikutattuk, figyeltük, néztük, olvastuk, hallgattuk. Egyre többet tanultunk, egyre többet tudtunk. És mégis oly keveset. Másképp kell látnunk a világot. A te szemeden keresztül. De ahhoz először téged kell megismernünk, kiismernünk. Rájöttünk, hogy könnyebb úgy, ha a „nem átlagos” az nem probléma. Az csak van. Pont úgy, mint az átlagos.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Könnyebb lett az élet. Már nem akartuk a világot kifordítani magából. Elfogadtuk. Ezzel mi győztünk. Alkalmazkodtunk és megszerettük az új életünket. Megsejtettük, hogy neked jó.
Neked jobb és könnyebb, mint bárki másnak. Nincsenek játszmáid, nem kötsz kompromisszumot, nem akarsz megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Hiszen azt sem tudod, mi az.
Elkezdtünk tőled tanulni, rólad példát venni. Mutattad az utat. Ahogyan eddig is. Csak mi később kapcsoltunk. Megérkeztek melléd, a megfelelő emberek. Szerencsénk is volt, de így már jobban, gyorsabban haladtunk.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Hosszú utat tettünk meg. Veled, közösen és saját magunkkal. Legfőképpen magunkban. Minden megváltozott, kitisztult a tekintetünk.
Egy új világban találtuk magunkat. Te mentél elöl, mutattad nekünk, merre van a fény, a szabadság, az öröm. Boldogok voltunk, boldogok lettünk.
És eközben te ugyanaz voltál. Nem változott semmi.
Most itt vagyunk. A mában. Teljes szívvel és lélekkel. Nincsenek elvárások, nincs félelem.
Viszont vannak tervek és B tervek, meg C tervek. Készen állunk. Bármire képesek vagyunk. Számunkra mindez már természetes. Megtanítottál bennünket. Cserébe mi is megtanítunk téged. Megtanítunk beszélni. Hogy sikerül-e? Biztosan. Hogy mikor? Nem tudjuk. De már nem is annyira érdekes.
Mert te még mindig ugyanaz vagy és semmi nem változott.
Hiszen születésed pillanatától csak mosolyogsz és bearanyozod a napjainkat, az életünket. Életvidám vagy és erős. Magabiztos és bátor. Szép és vidám. Okos, ügyes, talpraesett. Imádom, hogy különleges vagy. Hogy túljársz mindenki eszén.
Tudom, érzem, hogy egész életedben megállod majd a helyed és olyan boldog leszel, mint kevesen ebben a furcsa világban.
Szívünkben egyre csak növekvő szeretettel és hálával köszönjük azt, hogy Te vagy nekünk. Életünk fénylő kis napocskája; édes kincsünk lettél.
„A csillagok mutatják: Halak,
Ki e földön fénylő, csodás alak,
s életünknek új értelmet ad.
Áldott legyen a pillanat,
melyben világra hoztalak,
Te sugárzó szabad akarat.”
nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
