Miután mindenkit megetettem, minden ajándékot becsomagoltam, szenteste délutánján elaludtam a kanapén. Azt hiszem, ez volt a legjobb karácsonyi ajándék. A nyugalom. És hogy végre nem kell csinálnom semmit. Mert ilyen szinte soha nincs, és a fejemben már régóta vörösen villogott a Megtelt! lámpa.
Így botorkáltam el az év végi ünnepekig, mert tudtam, hogy akkor kicsit le lehet majd ereszteni.
Ennek fényében az ünnepek szabadnapjain a kanapén fetrengve, idióta és teljesen egyforma szerelmes-karácsonyos filmek idealizált világát bámultam. Nem kellett semmin izgulni, mivel előre tudtam, mi fog történni, nem lőttek le senkit, és az agyam is pihent, mivel gondolkodnom sem kellett.
Némi szégyenérzet vegyült a kikapcsolódásomba, hogy nem csinálok semmit, és ráadásul megelégszem a bóvlival, de mégis annyira jól esett kicsekkolni mindenből.
Az agyam elfáradt, sokszor úgy éreztem, nem bír el több terhelést, nem bír több problémát megoldani, nem bír több információt befogadni. Most végre nem voltak elintézendő feladatok, nem csörgött a telefon, nem nyitottam ki a Krétát, nem jött semmilyen hivatalos levél, e-mail, csak úgy voltam.
Gondolom (igazából tudom), nem én vagyok az egyetlen negyven feletti nő, akinek ezerfelé van szórva a figyelme, és a mindennapos szolgálat, készenlét, a végtelen számú mikrofeladat ennyi idős korára már felőrölte az energiái nagy részét, egyre fáradtabban hajtja végig magát a napokon, és örül, amikor este bezuhanhat az ágyba.
Ma már ismert a kiégés (burnout) fogalma. Rákerestem erre, és először meglepődtem az eredményen, mert elsősorban a munkával kapcsolatban használták és kutatták ezeket a jelenségeket. Aztán a meglepődésem hamar elmúlt, mert egyből eszembe jutott, hogy mi láthatatlanok vagyunk. Ki törődne a nők, anyák kiégésével?
A munkánk is láthatatlan, és nem is illik ilyesmiről beszélni, úgyhogy az anyai kiégésről sokkal-sokkal később esett szó.
Ott is először szülői kiégésnek nevezik, pedig az anyákat többszörösen sújtja, a mai magyar társadalomban egyértelműen jóval többet viszünk a gondozási, nevelési, háztartási munkából mi, nők a hátunkon.
Ráadásul ebből nem lehet kiszállni, míg a munkahelyen fel lehet mondani, lehet szabadságot kivenni, a gyereknevelés és a házimunka végtelen.
Ma már egyre többen és többet beszélünk az érzelmi telítettségről (overwhelmed) és a mental loadról (mentális terhelés, túlterhelés) is.
A házimunkára elsőként Susan Walzer szociológus alkalmazta 1996-ban! Mindössze 30 éve! És csak kb. 10 éve jelent meg a közbeszédben, pár éve kezdték el kutatni, és csak 2025!-ben kezelte elsőként több európai egészségügyi szervezet az anyai kiégést önálló klinikai állapotként, amelynek elsődleges fizikai tünete a reparálhatatlan alváshiány okozta neurológiai károsodás.
A témára adott reakciók jól mutatják a társadalom hozzáállását. Amikor felhívjuk a figyelmet a láthatatlan munkára, azonnal megjelennek a hiteltelenítők, tagadók, hogy ez nem is így van, és különben is van mosógép, régen minden jobb volt, a nők nem nyafogtak, és ez nekünk amúgy is a hobbink stb. Ezzel próbálják elhallgattatni a felszólalókat, hogy a patriarchális rendszer ne sérüljön.
Pedig égető a probléma, és foglalkozni kellene vele, mert ez így nem maradhat.
Ahogy ezt leírom, egyből eszembe is jut, hogy a rendszernek egyáltalán nem érdeke a változás, nem törődik a nők mentális és fizikai egészségével. Neki kényelmes, sőt szükséges, hogy ingyen megcsináljuk a gondozási munkát, annyira nem fognak sietni, hogy bármi változzon.
Néhány anyaoldalon „aranyos” tanácsokat adtak a kiégett, kifáradt anyáknak: pihenjünk, meg ne legyünk maximalisták, priorizáljunk, kérjünk segítséget. Hát… mindegyik tanács mosolyt csalt az arcomra.
Mert ugye, valakinek mégiscsak fel kell kelteni reggel a gyereket, és elindítani, kikérdezni a leckét, elvinni fogorvoshoz, oda időpontot kérni, fejben tartani, mikor van az úszás, elszakadt cipőt pótolni, bevásárlást intézni – és a többi… Amíg ezek nincsenek elintézve, mégis hogyan pihennénk? Ki segítsen? Nagymama? Aki már ezt végigcsinálta egyszer (többször)?
Melyiket mellőzhetem: hogy nem lesz vacsora vagy tiszta ruha? És kit fognak elővenni, ha gyereknek nincs cipője, vagy úszócucca, mert éppen pihentem? Mind tudjuk a választ.
Valamennyire enyhítené a problémát, hogy ha az apák/férjek végre valóban 50%-ban kivennék a részüket a gyereknevelésből és a házimunkából (még idáig sem jutottunk el), de még így is nagy lenne a terhelés, ha nem működik az egészségügy, plusz a halódó iskolarendszer és szociális rendszer hiányosságait is a szülőknek (anyáknak!) kell kipótolni, ugyanis a jelenlegi rendszer a saját feladatait is az egyénre (főleg a nőkre) tolja.
A fiatalok emiatt (is) jobban meggondolják, vállalnak-e gyereket. Ennyi értelme már van annak, hogy nyíltabban beszélünk erről, és ezért ők már többet tudnak arról, mi vár rájuk.
Az anyaságon kívül azt is érzem, hogy a bonyolultabb világ is többet lefoglal az agyunkban, mint akár 30-50 éve. Túl sok az inger és az információ, rengeteg kütyü és azok használata, jelszavak, kódok, szabályok – ezeket mind plusz energia feldolgozni, és tovább rontanak a helyzeten.
Környezetemben tapasztaltam több nyugdíjas korú nőnél, hogy csak otthon gubbasztanak, nem akarnak semmit csinálni, kontaktolni, programokra menni. Holott azt gondoltam, hogy milyen jó lehet, hogy végre van idő barátokkal találkozni, kirándulni, vagy bármilyen hobbinak élni. Aztán egy nagyon fáradt, nagyon megtelt pillanatomban, amikor én sem akartam semmit, csak nyugalmat, megértettem.
Ezek a nők idős korukra végletesen elfáradtak, ki lettek szipolyozva, ezért nem akarnak semmit, csak hagyják őket végre békén.
Nem akarnak tervezni, nem akarnak készülni, nem akarnak másra figyelni, mert ez mind energia, és nekik már nincs. Ez tragikus, és közben azt is érzem, hogy a társadalom nagy része magasról tesz rá, hiszen csak addig érdekesek, amíg lehet őket használni. Pedig a minőségi élet mindenkinek jár(na).
Ahogy telnek az évek, én is keresem a nyugalom minél hosszabb pillanatait.
Hétvégén reggel tudok egy keveset szakítani, amikor mindenki sokáig alszik, egy lassú reggelivel magamba szállhatok, vagy sportolás közben kilépek a gondokból. Kevesebb online jelenlét, kevesebb hír, és csak akkor nyitok ki levelezést, ha befogadóképes vagyok problémára is. Addig nem gondolok rá. Így tudom valamennyire védeni magam, hogy maradjon energia a hátralévő időre.
De ez is csak tűzoltás, túlélési technika.
Az igazi feltöltődéshez sokkal-sokkal több pihenőidő kellene. Úgyhogy marad ez, ha már nem mehetek szabadságra az életemből legalább három hónapra.
nyitókép: freepik
