A barátnőm második gyermeke születése után nem tért vissza a reklámcéghez főállásba. Rendezvényszervező vállakozását pár év alatt felfuttatta. A járvány mindent törölt, de ő számos ötlettel állt elő ügyfeleinek: lehet online folytatni! Csakhogy férje is home office-ban dolgozik most, egy multinak. Két kisiskolás gyerekükről otthon valakinek teljes munkaidőben kell gondoskodni. Szerintetek ki lett az?
Tegye fel a kezét, aki az elmúlt hónapok során képes volt – gyerekek mellett – csukott ajtónál pisilni?! Nagyobb dolgokról kérdezni is alig merek: tudtál-e koncentrálni úgy istenigazából egy feladatra, egy megbeszélésre, vagy akár egy e-mail megírására?!
Az iskola, az iroda beköltözött a nappalinkba a járvány miatt. Alig akad öt perc anélkül, hogy felhangzana: Anyaaa, nem láttad a szívecskés füzetem, a sárga ceruzám, a nyelvtankönyvet, a Süti kutyát, a kisollót, anyaaa, ezt nem értem, mi van a wifivel, hogy kell elküldeni, anyaaaa!
Valakinek muszáj állandóan szolgálatban lennie. De persze: miért pont nekem?! Miért nem osztjuk fel – egyenlően – a férjemmel?! Osztottuk. Újra- és újraosztottuk.
Eltöltöttünk ezzel jó pár évet már eddig is, párterápiában is. Munkamegosztásunk azt tükrözte, amit a szüleinké: anya otthon megszakad, miközben vállalkozik is.
Aprókat tudtunk változtatni, lassan, sok feszültséggel. Az új helyzet új tárgyalásokat követelt és újabb feszültségeket szült: iskola, óvoda híján, ám a home office, távoktatás és a nonstop itthonlét szülőkre rótt feladataival hatalmasra nőttek a terheink. A Boston Consulting Group (BCG) felmérése szerint a nőké a kétszeresére. Csakhogy eleve hátrányból indultunk: eddig IS jóval nagyobbak voltak az otthoni terheink – is.
A BCG nemzetközi tanácsadó cég öt országban (USA, Nagy Britannia, Olasz-, Német-, Franciaország) háromezer, alkalmazásban dolgozó szülőt kérdezett helyzetükről: a nők kétharmada érzi veszélyben a saját mentális egészségét – a fizikai mellett – a terhelés következtében, a férfiaknak fele panaszkodott erre.
Van-e élet a házimunkán túl?!
A társadalmi és – ebből egyenesen következően – a családi munkamegosztás Magyarországon eddig is nagyon konzervatív volt: a gyerekekről, betegekről, idős családtagokról, a háztartásról való gondoskodás jellemzően a nők láthatatlan 2., 3. műszakja volt. A férfiak társadalomtól és sokszor könyörtelenül maguktól is elvárt feladata, fő stresszforrása a család eltartásának kötelessége. Ez a férfiak korai halálozásának – Kopp Mária szociológus kutatásai óta tudjuk – egyik legfőbb oka.
Ennek ellenére alig változott a munkamegosztás. Annyiban, hogy elértük: ugyanannyit dolgozhatunk, vagy még többet, mint a férfiak, a választott szakmánkban, kevesebb pénzért.
Ez mindenhol a világon így van, kivéve a skandináv országokat. Magyarországon 14% mínuszban vagyunk. A bérek egyenlőségének megteremtését hazánkban 2102-re (!) jósolta a World Economic Forum, amely 2006 óta 149 országban méri fel a nemek közötti egyenlőség (Gender Gap Index) állapotát. Mi a lista 102. helyén állunk. Előz Szlovénia, Bulgária, Lettország, utánunk már jóformán csak az iszlám országok következnek.
Nőként elsők vagyunk a GDP termelési versenyben!
Ez a -14% most jóval több, vagyis kevesebb lett, még kevesebbet ér pénzben kifejezve a munkánk. Miért? A házimunka, a láthatatlan, ami csak akkor válik láthatóvá, amikor nincs elvégezve, eddig is az országok GDP-jének becslések szerint harmadát, negyedét tette ki.
Ám a járványhelyzet – sokszor láthatatlan – frontján is világszerte nők állnak helyt. Otthon anyaként, feleségként, szülőkről gondoskodó leányként, a hagyományosan segítő hivatásokban ápolónőként, tanárként, szociális munkásként, sőt bolti eladóként, pénztárosként is. Munkánk mennyiségét a válság embertelenül megemelte, ellentételezés nélkül.
Ebben az állami gondoskodásnak is nagy szerepe lehetne, de láthatóan nincs, hiszen a tartós betegek ellátása, az idős szülőkről való gondoskodás is az aktív keresőkre hárul, a szendvicsgenerációra. Az ezres, amelyből egy nő ma 860 Ft-ot kap kézhez, még tovább csökkent… Ha elosztanánk a GDP-ben jelentkező fizetetlen munka egy (női) főre eső részét, olyan összeg jönne ki, hogy úgy éreznénk, a lottó ötöst nyertük meg… Vagy legalább azt, hogy becsülik a munkánkat… Nincs még egy ilyen hatalmas társadalmi kisebbség, amely ekkora GDP-mennyiséget termel.
Miért épp a nő?
De miért vesszük mi nők is magától értetődőnek, hogy a gondoskodás a vállunkon van?!
Egyrészt mindig is ott volt: anyáink, nagyanyáink vállán mázsás súlyként. Ha szentül meg is fogadtuk újdonsült párként, mi bezzeg majd másképp, amint az első gyerek megszületik, a legtöbb párnál beáll az évszázados status quo: anya mosfőzgyerekettanítetettakaríttanítbevásárol, apa pedig dolgozik. Másrészt, persze, anya is dolgozik, de tudjuk:
- kevesebb pénzért, mint apa.
- Lehet, hogy neki sikerült megteremtenie a home office-t, vagy részmunkaidőt, tehát kevesebbet dolgozik – papíron.
Az elmúlt évtizedekben küzdelem árán, de magától értetődő lett (szinte) globálisan, hogy mindkét szülő dolgozhat, a legtöbbünknek választása sincs. Már nem kérdőjelezzük meg sem a nők ambícióhoz, sem fizetett munkához való jogát, és ennek szükségszerűségét sem: a kétkeresős családmodell világszerte elfogadott. De ehhez segítségre van szükség: vagy a nagyszülőktől, vagy fizetett segítőktől, bébiszitterektől, takarítóktól. És mindenkfelett: az intézmények működése létkérdés. Bölcsi, ovi, suli… A járvány következtében a nagyszülői és a fizetett segítség alig elérhető, nem is tudhatjuk, meddig vagyunk magunkra utalva. (És meg tudjuk-e majd fizetni, ha…?)
Vajon hány családban kellett meghozni a döntést, hogy ki adja fel a munkáját, ki fektet bele kevesebbet?! Különösen, ha vállalkozásról van szó, amelynek léte bizonytalan.
Áldozatot hozni azért a munkáért érdemes, amely biztosabbnak látszik: például egy nagy cég bejelentett alkalmazottjaként. Hiszen az állam is őket támogatja a jelek szerint, nem a kisvállalkozásokat…
A mikrovállalakozások szívnak
A budapesti iparkamara friss felmérése szerint 5 vállalkozásból 4 a létéért küzd, éppen azok a mikrovállalkozások, amelyeket például nők hoztak létre meglévő otthoni műszakjaik mellett… Számos barátnőm számol be arról, hogy a férje, bár –végre! – otthonról dolgozhat, online hajt napi 12 órát, míg ő nőként a családról gondoskodik 0/24-ben. A véget nem érő meetingek, a multiknál az időeltolódás miatt a legcifrább időpontokban kezdődő megbeszélések és a tudat, hogy online mindig elérhető kell légy, még inkább kizsigereli azokat, akik családfenntartóként küzdenek.
És vajon hány családban, hányan vesztették el a munkájukat?
De a nők, akik szintén alkalmazottként, vagy vállalkozóként dolgoznak otthonról, hogyan tudnak most helyt állni megszámolni is képtelenség hány fronton, hány szerepben?! Milyen árat fizetünk ezért?
Egyik barátnőm egyenesen fáradt állatnak nevezi magát: az igásló ugrik be, ha magamra asszociálok.
Ha az egyszülős háztartásokra gondolunk – több százezren nevelik egyedül gyerekeiket hazánkban –, a teher még súlyosabb. Sosem tapasztalt krízist élhetnek át, amelyről alig van információnk: ma hazánkban családszámba főleg a „rendes” kétszülős modellt veszik…
Változtatni – de hogyan?
Vannak biztató jelek, mondja egy nem reprezentatív hazai felmérés: a férfiak, mivel otthon vannak, gyakrabban beszállnak a házimunkába… Óh. Ahhoz, hogy a nők terhei csökkenjenek, gyökeres reform kellene a családi, társadalmi munkamegosztás frontján: beszélni róla, vitázni, kísérletezni.
A válság előtt épp kezdett gyökeret verni a közgondolkodásban, hogy a nőket megéri bevonni a politikai, társadalmi, gazdasági döntésekbe. Mert – lássunk csodát! – minden szervezet, minden társadalom hatékonyabban működik, ha több nő vesz részt a döntéshozatalban. A most zajló hazai és globális folyamatok nem kedveznek nekünk. De: idén május 12-én ünnepeltük Florence Nightingale, a modern betegápolás megteremtőjének 200. szülinapját – mi lenne ma velünk nélküle?! Az I. világháború szörnyű embervesztesége miatt muszáj volt nőket alkalmazni: az ápolás, mint hivatás alapjait Nightingale rakta le (London legnagyobb járványkórházát most róla nevezték el), és innentől kezdve a nők fokozatosan beléphettek a munka világába, sőt idővel az oktatás szent kapui is megnyíltak előttük… Minden válság lehetőség, hangzik a közhely. Már csak fel kell ismerni, mire.
