Az ősférfi, a hurrikán, a pornós kérdőíves, és még sorolhatnánk a típusokat! Valljuk be, az ismerkedés nem csak az egyik legstresszesebb, de néha a legviccesebb tevékenység is. Kár, hogy a kimenetele nem mindig kecsegtet sikerrel. Többségünk szívesen megúszná a randizást, ha enélkül is lenne lehetősége élete párjának meglelésére. Szarkazmussal fűszerzett szórakoztató útmutató következik.
Be kell vallanom töredelmesen, az egyik kedvenc filmem a Will Smith és Eva Mendes főszereplésével forgatott Randiguru. Nem feltétlenül azért, mert a két színész élete legnagyobb alakítását nyújtja, sokkal inkább a film talán sokak számára nem is tudatosuló mondandója miatt. Mert mennyivel egyszerűbb lenne az ismerkedés, a pártalálás, ha lenne valaki, aki segítene a randizás sokszor kaotikus, zavarba ejtő, kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan, dühítő, kétségbeejtő, de ugyanakkor örömteli, felemelő világában!
Randizni nem mindig örömteli, kár szépíteni, hiszen sok az útját kereső nő és férfi, aki valójában azt sem tudja, pontosan mit akar.
Vagy éppenséggel tudja, de erről nem mindig ad pontos visszajelzést, és jó esetben akkor dereng valami a másik félnek, amikor a randitárs már messze földön jár.
Van néhány randi a hátam mögött, voltak olyan időszakok az életemben, amikor minden lehetőséget megragadtam az ismerkedésre, sokszor nem is a minőség, hanem a mennyiség hajtott. Volt negatív tapasztalatom a személyes ismerkedés során is, de ami igazán nem jött be, az az online társkeresés.
Az összes párkapcsolatom a való világban (nem a reality show-ban), és nem a digitális térben kezdődött. Mégis, sok tanulsággal szolgáltak azok a férfiak, akikbe belebotlottam az elmúlt néhány évben, vagy éppen a közelmúltban. Néhány esetleírás talán ad némi útmutatót hölgytársaimnak, kiket kell messzi ívben elkerülni. Ami pedig az én tanulságom: a szerelem mindig ott talál rád, ahol és amikor nem is számítasz rá. Így mondják…
Az érdeklődő ősférfi
Kérdések tömkelegével bombáz, érdeklődése őszintének tűnik, de már akkor gyanakodnom kellene, amikor kérdésére, hogy hány gyerekem van, én pedig bevallom, nulla, újabb kérdést szegez nekem:
„Ha nincs gyereked, akkor mi a hobbid?”
Először még nem tulajdonítok ennek a fordulatnak semmi jelentőséget, nem kell a másik félnek tökéletesen kommunikálnia – gondolom magamban, majd igyekszem átvenni az irányítást, hogy én is megismerhessem őt. Az édesanyjával él, és abban hisz, hogy a férfinak a vadászat, a nőnek a főzés, mosás, takarítás, illetve a gyereknevelés a feladata. Nagyvilági életről beszél, amelyben fontos szerepet játszik a márkás autó, drága óra és öltöny, de amikor felvetem, miért nem költözik külön negyvenévesen, hanyagul csak annyit válaszol:
„Miért tenném? Egyszerűbb így az anyámmal.”
A kishitű félisten
Először el sem hiszem, hogy ő van a fotón. Emlékszem rá sok évvel ezelőttről, amikor ő a kifutón, én a nézők között csodáltam tökéletes alakját, szexi mosolyát, igéző tekintetét. Egy sikeres modell hogy kereshet partnert az internet világában? – teszem fel, szerencsére csak magamnak ezt az ostoba kérdést, ami ugyanakkora csacsiság, mint fordított esetben:
„Egy ilyen csinos nő hogy lehet egyedül?”
Chatelésünk érdekes és reményteli, egyre többet szeretnék róla tudni. Nem egy üresfejű titán, aki csak a külsejével akarja levenni a nőket a lábukról. Persze a kérdés folyamatosan ott motoszkál bennem, tuti, nem azzal levelezek, aki a képen van. Találkozásunkkor azonban ott áll, teljes valójában, és nem akarom elhinni, hogy ennek a srácnak éppen én tetszem, még akkor sem, amikor aztán újra és újra látni akar. Ez engem és az önértékelésem minősíti, de kiderül, a hős Adonisz sem áll jobban az önbizalom terén.
Kiderül, hiába áldotta meg a Jóisten MINDEN téren igazán tekintélyes erényekkel és értékekkel, egy nála jóval idősebb nő úgy összetörte a szívét és az önbecsülését, hogy csak szakember tudna neki segíteni. Lassan arra is rájövök, a pszichológus mellett egy szexológus is jól jönne neki, hogy valaki végre megmondja neki: bár a legtöbb férfi álma az, hogy minden testrésze méretes legyen, a szexualitásban ez önmagában édeskevés.
A rámenős hurrikán
Értelmiségi férfi, aki egy menő cégnél dolgozik, az agyából és a kreativitásából él, szabadidejében pedig a salsa az éltető tevékenysége. A ritmus és a mozgás rabja, no meg a hódításé, de mindig olyankor jönnek tőle üzenetek vagy hívások, hogy találkozzunk, amikor az átlag magyar egyik oldaláról a másikra fordul, a bulizók pedig hazafelé indulnak a partyból. Na, vajon miért? Valahogy mégis összehozunk egy napfényes randit, életemben először megnyerek egy türelemjátékot.
Bevallom, nagyon kíváncsi vagyok rá, vajon csak írásban, vagy személyesen is ilyen lehengerlő.
Arra azonban nem számítok, hogy bemutatkozás után azonnal szájon csókol, majd az első döbbenetem után kézen fog és közli, elkísér az autómig.
Bár szimpatikus, a kézfogásból kibújok, és hajt a kíváncsiság, ezt még hova tudja fokozni. Számos kérdésem lenne, de nem sok esélyt ad. Felveti ugyanis nem messze az autómtól – amely, mint kiderül, nem messze a lakásától parkol –, nincs-e kedvem mélyebben megismerni őt a kocsimban. Hangos röhögésben kitörve kedvesen elköszönök tőle.
A pornós kérdőíves
Sablonmondatok után javasolja, találkozzunk és a részleteket beszéljük meg telefonon. Jól szituált, egyetemet végzett, nálam fiatalabb. Megadom hát a számom, nem sokkal később hív, majd megkérdezi, feltehet-e néhány kérdést.
Gyanútlanul igent mondok, mire pornós producereket megszégyenítő kérdéssort tesz fel szexuális szokásokkal, tabukkal kapcsolatban.
Először őszintén nem tudom, sokkolódjak vagy kinevessem, de már tudom, gyorsan a tettek mezejére kell lépni, és mielőbb eljutni a búcsúig.
Amikor jelzem, mi nem egymást keressük, elköszönök tőle, de szinte még le sem teszem a telefont, jön tőle az üzenet, miért adtam meg neki a telefonszámom. Nem válaszolok, újabb üzenet. Jelzi, fiatalabb nálam.
Talán kicsit be is pöccenek, hiszen ezt eddig is mindketten tudtuk, de semmiképp nem szeretném kétségek között hagyni. Megírom neki, válaszolhatnék arra, miért adja meg egy nő a telefonszámát egy férfinak az ismerkedés során, de attól tartok, jelen helyzetben és korkülönbségtől függetlenül úgysem értené. Újabb kérdés tőle, én pedig úgy döntök, a népnevelés nem az én feladatom. De biztos vagyok benne, megtalálja majd a felvevőpiacát.
A pótanyát kereső szélsőjobbos
Dolgos, tisztességes férfinak tűnik, akinél fel sem merül, hogy egyéjszakás kalandot akar. Hajnalban kel, előbb megeteti a tyúkokat, majd elmegy dolgozni, kora délutánig robotol. Kisfiát, akit egyedül nevel, amióta az anya másik életre vágyva elhagyta őket, a közös ház földszintjén élő nagymama indítja el az iskolába. Annyiszor mondja el, hogy nem pótanyát keres, hogy már én kezdek zavarba jönni ettől a kijelentéstől.
Bár már a telefonbeszélgetésből rájövök, mi két különböző világ vagyunk, mégis belemegyek egy találkozóba, annyira kétségbeesetten kér, hogy megesik rajta a szívem. Amikor hosszas felvezetés után sem akarja megmondani, mivel foglalkozik, jelzem neki, nagyon rossz érzések kerítettek hatalmukba.
Nagy nehezen kiböki, bár jól keres vele, de az egyik pénzkereseti lehetősége a sírásás, illetve a temetési szertartások támogatása. Őt tényleg jobban zavarja, mint engem ez a tény.
Ami viszont engem késztet gondolkodásra, amikor kiderül, a mama hogyan része a mindennapoknak.
Az elmondottak alapján nehezen tudom elképzelni, hogyan férhet el egy negyedik személy ebben a jól szervezett rendszerben, miközben alig egy óra lenne a napunkban, amit együtt tudnánk tölteni a különböző kötelezettségek és szokások miatt – még ha bármi esély is lenne egy közös életre.
Amikor hosszasan kifejti, mennyire nem érdeklik a hírek (én az egész életem a sokrétű tájékozottság és a kommunikáció egyvelegében töltöttem) és maximum a szélsőjobbos hírportált olvassa, olyan gyorsan hörpintem fel a maradék teám, hogy a nyelvem is megégetem.
Amikor, törekedve arra, hogy ne bántsam meg, elmondom neki, mi nem vagyunk egymáshoz valóak, nem is érti. Azt mondja, ő meg volt győződve arról, hogy szimpatikusnak találom őt, hiszen olyan kedvesen és megnyerően mosolyogtam végig. Hogy feldolgozzam a találkozót, elmegyek venni magamnak egy cipőt, amit persze azóta sem vettem fel.
A tervek rabja
Tanult, világot járt és világra nyitott, értelmes férfi, jó munkával és biztos egzisztenciával, aki tőlem nagyjából 100 km-re él egy nagyvárosban. Válás után van, beszélgetéseink része a volt csalfa asszony, de egy ideig még ringatom magam a remény burkában, hogy én majd kizökkentem ebből az állapotból.
Egyelőre ugyan siratja a jól megtervezett életét, amelyet a családjával közösen terveztek meg és amelybe a volt feleség tökéletesen beleillett.
Bármiről lehet vele beszélgetni, több órán át ki sem fogyunk a témákból, és úgy gondolja – velem ellentétben –, a korabeli, vagy nála fiatalabb nők még nem elég érettek ahhoz, hogy ekkora rálátásuk legyen a világra. Napközben kedves üzenetek, este hajnalig tartó csevegések. Amikor először személyesen találkozunk, amíg én dolgozom, ő egy budapesti haverjával shoppingolni megy, hogy minél jobb benyomást tegyen rám az öltözékével.
Kifaggat, a környékemen melyik a legmenőbb étterem, ahova végül asztalt foglaltat, amikor pedig megérkezik, bort és bonbont hoz ajándékba. Minden szempontból megnyerő, azt mondja, tökéletes estét akar – aztán majd meglátjuk. És az este tényleg tökéletes.
Amikor két nappal később váltunk néhány üzenetet, elárulja, bár csodálatosan érezte magát és fantasztikus nőnek tart, tartós párkapcsolatot csak egy vele egykorú, vagy fiatalabb nővel tud elképzelni.
7 év a korkülönbség közöttünk. Nem haragszom rá, nem illek bele a terveibe. Kívánom neki, hogy zárja le a válását és jöjjön rá, pontosan kivel és mit szeretne kialakítani. Mivel a social media világában ismerősök maradtunk, látom, hogy egyedül él azóta is.
Fotó: Pexels.com
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
