Nem az adományozásban, hanem a boldoguláshoz szükséges képességek átadásában hisz a romatelepeken dolgozó Bagázs Egyesület. Tagjai vallják, a munkájukat nem szabad „kertvárosi szemüvegen” keresztül nézni. Hiszen az is siker, amikor a telepen élő szülő először ül le esti mesét olvasni vagy átnézni a gyermeke leckéjét.
„Láthatatlan emberek” – fogalmaz Szász Bea, a Bagázs Egyesület gyógypedagógus munkatársa, amikor a mentoráltjaikról mesél. Ők a romatelepek lakói, akiket mindenki magára hagyott. Lehetőségek és kilátások nélkül élő százezrek, jövőkép nélkül felnövő gyerekek.
– Ez egy nem létező réteg, akikről nem esik említés sehol. Papíron léteznek ugyan ezek az emberek, de valójában láthatatlanok – pedig Budapesttől alig harminc percre élnek.
És 1300 ilyen szegregátum van Magyarországon! – mondja Bea.
Az egyesület két Pest megyei romatelepen, Bagon és Dányon dolgozik, Bea az utóbbi telepen, ahol az ott élők még őrzik a tradicionális oláh cigány hagyományokat és nyelvet.
A telepek határában véget ér az aszfaltos út, nincs közvilágítás, a szegényebb Bagon a házak negyedébe még a víz sincs bevezetve. A rossz állapotú, vakolatlan viskók teteje omladozik, nem zárnak az ajtók és ablakok.
Dány kicsit jobb helyzetben van, ott a házak kétharmadában fürdőszoba is van, de a mélyszegénység, a kilátástalanság közös…
Nem halat adnak, hanem halászni tanítanak
Amikor Szász Bea évekkel ezelőtt először ment ki a telepre, rögtön látta, hogy a telep egy külön világ, saját szabályokkal, és azt is, hogy ha ők, lelkes civilek nem lépnek – részben átvállalva az állam feladatait -, esély sem lesz a változásra. A Bagázs az évek alatt átfogó programot dolgozott ki. Nem adományokat és támogatást osztanak, abban nem hisznek. Sőt.
– Az adományozásnak kifejezetten ellene vagyunk, mert nem jelent valós megoldást. Helyette arra kell megtanítani a rászoruló embereket, hogy képesek legyenek önállóan boldogulni és ne ragadjanak bele egy függő viszonyba, amit az adományozás jelent.
Ami egyébként képes kifejezetten leszoktatni bárkit arról, hogy aktívan igyekezzenek tenni a boldogulásukért, és ehhez nem is kell a romatelepekig menni… – mondja Bea.
A 20 állandó munkatárssal és 150 önkéntessel dolgozó Bagázs adományok helyett tudást ad, készségeket fejleszt – mindenhol azt, amire szükség van. A romatelepen élő gyerekek korrepetáláshoz, különórákhoz, fejlesztő foglalkozásokhoz jutnak, a programban sikeresen részt vevő gyerekek jutalomkirándulásokon ismerhetik meg a telepeken kívüli világot, a szüleik mentorprogramban tanulhatják meg, hogyan osszák be a pénzt, vagy hogyan alakítsanak ki konyhakertet.
Ha kell, a Bagázs önkéntesei segítenek eligazodni a hivatalokban, önéletrajzot írnak, hídként működnek a szülők és az iskola között, mindent megtesznek, hogy a mentoráltjuk tanulhasson, dolgozhasson, boldoguljon – saját erőből. Támogatják a programjaikban résztvevőket sok esetben olyan területeken is, ami egy nem telepen élőnek már jóval hamarabb beépül szokásai és képességei közé, a szegregátumokban ugyanakkor ezek nem mindig egyértelműek.
– Ebben az ingerszegény környezetben nem is tudnának kifejlődni azok a képességek, amelyekre a boldoguláshoz szükség van. Gondoljunk csak bele, mennyi minden kell egy bankszámla nyitásához, milyen nehéz értelmezni egy hivatalos levelet, vagy akár felelősen megvenni hitelre egy tévét! – mondja Bea. Hozzáteszi: a telepen élő romák gyakran még az őket megillető szolgáltatásokhoz sem férnek hozzá.
– Nincs lehetőségük utánanézni az információknak, érvényesíteni az érdekeiket.
Ez már az óvodában elkezdődik, amikor kimegy a fejlesztő pedagógus, limitált kapacitással. Nyilván azokat a gyerekeket fogja kiválogatni, akiknek a szülei jobban verik az asztalt, a telepi szülő pedig ezt nem fogja megtenni. Mert nem szokta meg, hogy bármit is kérjen, hogy neki bármi jár, esetleg azt sem tudja, hogy lehetősége van fejlesztést kérni…
Így alakul ki a generációról generációra öröklődő tanult tehetetlenség, gátjaként az előrelépésnek, a kiugrásnak.
Hatalmas siker az érettségi
Ebből a helyzetből a tanulás az egyetlen kiút, a kiugrási lehetőség. Nekünk ez egyértelmű, de vajon mit gondol erről egy telepen élő szülő? Bea szerint a többségük pontosan érzi, hogy a tanulás fontos, és hogy csak így lehet a gyerekének jobb élete, mint neki.
– Nem tudják azonban úgy támogatni, mint egy középosztálybeli szülő, odaülni és segíteni a leckében, és hát mintát sem tudnak adni… Ők annak idején ugyanígy nem kaptak lehetőséget, soha nem látták azt, hogy máshogy is lehet.
Mi odaülünk a kisiskolások mellé, és nagyon örülünk, amikor a szülő is csatlakozik hozzánk, mert meg akarja tanulni, hogy kell ezt csinálni. Vagy amikor azt mondta egy édesanya a COVID-korlátozások alatt, hogy „most úgy tanulok Leonardóval, ahogy tőled láttam.”
Kell az erős szülői jelenlét, felmérések bizonyítják, hogy a kompetens szülők gyerekei nagyobb eséllyel teljesítenek jól az iskolában.
Azonban nem mindig a továbbtanulás lesz az út, amikor a szülőknek és a fiataloknak a jövőről kell dönteniük. A dányi telepen élő fiatal lányoknál a tradicionális roma kultúra és annak szabályai is visszatartó erő, fiúknak pedig sok esetben már egészen fiatalon szerepet kell vállalniuk a család megélhetésében.
Ugyanakkor tizenhat éves korukra a szegregációtól nem mentes magyar közoktatás, az ellátórendszer tehetetlensége és az életkörülményeik miatt a fiatalokban annyi kudarcélmény halmozódik fel, és olyan kevés például szolgáló életutat látnak, hogy ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy kiessenek a közoktatásból.
Pedig ezeknek a gyerekeknek arra sincs esélyük, hogy egy-egy különórára eljussanak, még ha tehetségesek is. A fizetős szabadidős foglalkozások szóba sem jöhetnek, de általában az ingyenes, helyi foglalkozásokon „sincs hely” – értsd: nem látják őket szívesen.
A Bagázs Patrónus programja ebben segít a gyerekeknek: elviszik őket úszni, pszichodrámára, vagy éppen gitárórára, ami olyan élmény számukra, amit egy átlagos gyerek elképzelni sem tud…
Az egyesület rendszerszemlélettel dolgozik: nemcsak a gyerekkel foglalkozik, hanem mindenkivel, aki hat rá, a szülőktől a tanárokon át a családsegítőig, hogy mindenki egy irányba haladjon.
A felnőtteket is a gyerekeken keresztül lehet elérni; volt olyan szülő, aki eleinte be sem engedte őket a házba, de aztán látta, hogy szeretik a gyerekét, és ez megnyitotta az ajtót…
Lemondtak róla, ma kitűnő tanuló
S ha már az iskoláról van szó: bizony sokszor a pedagógusok sem partnerek, hiába kapnak segítő kezet a fejlesztésben, pedig a közös munka néha csodákat tesz. Például Annával, akiről már az oviban lemondtak. Szerencsére nem mindenki.
– Amikor felfedeztem az ötéves kislányt az egyik oviban, azt mondták, beszédfogyatékos, SNI-s lesz, nem érdemes foglalkozni vele. Mi mégis megtettük, egy év alatt felkészítettük az iskolára.
Nagyon hamar beindult a beszédfejlődése, olyannyira, hogy amikor egyszer kiültünk a tornácra és el akarta csalni a többi gyerek játszani, Anna, akinek elvileg nem is lett volna tudnia beszélni, választékosan odaszólt: „Most nem mehetek játszani, mert éppen fejlődöm, nem látjátok?”
A kislány ma kitűnő tanuló és versmondó versenyeket nyer… Ha beletörődtünk volna, hogy abban a skatulyában kell maradnia, amelyikbe beletették, akkor valóban ott tartana, ahol megjósolták – meséli Bea.
Anna története kétségkívül sikertörténet. Kérem Beát, meséljen még néhányat, mire meglepő választ kapok Beától.
– Sikersztorik? Az attól függ, mit nevezünk sikernek, mert ezt egyéni szemüvegen keresztül látjuk. Nem biztos, hogy ebben a közegben ugyanaz a siker, mint egy budapesti kerületben.
Egy romatelepen az is hatalmas eredmény, ha egy fiatal sikeresen eljut a nyolcadik osztályig, ha bejut egy középiskolába és szakmát szerez.
Vagy amikor létrehoztunk egy kis konténerkönyvtárat, és bejött egy anyuka, akinek megtetszett, hogy mesét olvasok a gyerekének: felismerte, hogy ez értékes, minőségi idő kettesben és elkezdte kölcsönözni a könyveket, mesélni a kicsinek otthon. Ez például nekem óriási siker.
Biztos, hogy nálunk minden jobb?
Arra gondolok, biztosan felnéznek a telepen arra, ha valakinek sikerül kiugrania ebből a közegből és beilleszkedni a többségi társasalomba. Dolgozni, lakást bérelni, sportolni, tanulni – vinni valamire. „Igen is meg nem is”, mondja Bea, akit éppen nemrég ért meglepő élmény ezzel kapcsolatban.
– Jutalomkirándulásra vittünk egy családot az állatkertbe, és amikor meglátták a buszból a nagy belvárosi tömbházakat, megjegyezte az egyik anyuka: „de jó, hogy nekünk nem kell itt laknunk, egy ilyen veszélyes helyen…”
Nyilván csak a felszínt látják, de azért tanulságos, hogy mi azt gondoljuk, mennyire jó nekünk, nekik meg éppen ez nem lenne komfortos…
Ebben a kérdésben is le kell vetnünk a szemüvegünket, és nem a saját feltételezéseink alapján nézni a dolgokat. De vallom, hogy meg kell mutatni a mentoráltjainknak a világot, hogy kimozduljanak a telep zártságából és tudják, van más is azon kívül, amit ismernek.
Hasonló a helyzet a telepen élők gyerekkorával is. Bea sokszor hallja az ismerőseitől: ezeknek a roma gyerekeknek igazi gyerekkoruk van!
– Ha belegondolok, igaza van. Nálunk, Budapest egy jó kerületében minden gyerek egyedül gépezik vagy telefonozik a szobájában, a szomszédainkat nem ismerjük, a telepen élő gyerekek ellenben kint vannak egész nap a szabadban, bandáznak, fára másznak, kalandoznak…
Ilyennek kellene lennie mindenki gyerekkorának, ahogy sokan még emlékszünk is a sajátunkra. Ez a munka rákényszerít, hogy néha ránézzek a saját értékrendszeremre – mondja Szász Bea.
A telepen a szülői kompetenciákat is fejleszteni kell, külön rá kell világítani például a szülőknek arra, hogyan tartsák a kapcsolatot az iskolával, hogyan tanuljanak, hogyan fegyelmezzenek, egyáltalán, mire van szüksége az adott életkorban a gyerekeknek.
– Ha én azt mondom, hogy megadok mindent a gyerekemnek, akkor arra is gondolok, hogy jó iskolába jár és elviszem kirándulni, nyaralni. Egy szegregátumban élő családban azonban ez azt jelenti, hogy van ház, van mit enni, van nagy család a gyerek körül.
„Itt nem a kertvárosi, szőke fejemmel kell gondolkodnom”
A pénzügyi tudatosság is soktényezős, a tanulás mellett ez a másik nagy kihívás a romatelepeken. Az itt élők általában egyáltalán nem tudják beosztani a pénzt, hiányzik a távlati gondolkodás, a tervezés, s nehezíti a helyzetet az is hogy a többségüknek nincs fix jövedelmük, bejelentett munkájuk.
– Ebben is tudunk segíteni, személyes mentorálással, konkrét célok mentén.
Most kezdtünk el dolgozni például egy ötgyerekes anyukával, aki nem tudta beosztani a pénzt; ő most a mentorával a klasszikus borítékos módszert alkalmazza, minden hónapban félreteszi egy-egy borítékban, mennyi pénz kell rezsire, mennyi ennivalóra, és így tovább.
De még kellő motiváltság mellett is sok idő, mire beépülnek a rutinok – mondja Bea.
Képzeljük el milyen nehéz megváltoztatni egy-egy rossz szokásunkat még akkor is, ha minden lehetőségünk meg van rá! Ez hatványozottan nehéz egy szegregátumban felnőve. Bea a saját életéből hoz példát ennek szemléltetésére.
– Ahogy elkezdtem eljárni a telepre és megismertem az ott élőket, érthetővé vált sok minden. A környezetemben másképp működnek az emberek, így én is elvártam, hogy a telepen élők így működjenek, ami nem vezetett sokszor eredményre. Sok dolog nekünk alapvetés, nagyon hamar megtanuljuk őket, de ez nem mindenhol van így. Egy gimnazista gyereknek például van zsebpénze, amit első alkalommal rögtön elkölt, ha moziba szeretne menni.
Akkor természetes módon, gyerekfejjel megtanulja, hogy ha rögtön elveri a pénzét, akkor később nem jut semmire. Na, idáig családi minta és megfelelő környezet nélkül sokan felnőttént sem jutnak el… És persze alattuk nincs védőháló sem.
Hosszú távú befektetés
Sikerek ide vagy oda, ne hallgassuk el: a Bagázs önkéntesei, szakemberei széllel szemben dolgoznak. Támogatás helyett az elhivatottság hajtja őket, miközben gyakorlatilag állami feladatot végeznek – ingyen, lelkesedésből -, az állami intézkedésekkel pedig nem a hátrányos helyzetű roma emberek helyzetének javítása felé tartunk.
A kérdésre, hogy nem önti-e el őket időnként a reménytelenség érzése, nem lep meg Bea válasza.
– Nagyon sokszor. Mondhatni, állandóan ezt érezzük, de ez szerintem minden szociális munkára igaz.
„Élő anyaggal” dolgozunk, ami nagyon megterhelő, de ott a motiváció, hogy mégiscsak otthagyjuk a nyomunkat, hogy fontos, amit csinálunk. Ha az ember elfogadja, hogy itt nem jön azonnal a siker, hogy nincsenek nagy, látványos változások, az segít elkerülni a kiégést.
Ez egy hosszú távú befektetés, amit például mi ezekkel a gyerekekkel teszünk, annak igazán évtizedek múlva lesz csak eredménye, amikor ők is szülők lesznek. De tudod, mi az érdekes? Hogy a legnehezebb nem a kliensekkel való munka, sőt. Az a feltöltő és motiváló része a dolognak. Az a szél, aminek ellene kell mennünk minden nap, nem a telepen fúj…
Fotó: Bagázs Egyesület
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
