Logikai készlet, babzsák, tornacipők, kék tornanadrág, benti cipők. Mantrázom magamban azokat a tárgyakat, amiket még nem szereztünk be az elsős és a negyedikes fiaimnak. Egyébként minden a tervek szerint halad: a bő egy hete online megrendelt tanszerek nem jöttek meg, pedig az iskola kezdődik. Idegállapotban vagyok, szerintem nem egyedül az országban.
Új iskolatáska az elsősnek, még a barátainktól kapott régi lecserélése a kamaszodó negyedikesnél, tolltartó, háromszögletű ceruza, írólapok, színes kartonlapok, tesi cucc, miegymás. Húzogatom a listán a beszerzett dolgokat. A fiaim képesek voltak nyáron mindenben egy méretet nőni: új benti cipő, tornacsuka, nadrág, póló kell. A tanszerekkel és a szeptemberi iskolai étkezés befizetésével együtt százezer forint körül járunk. Hurrá, kezdődik!
Hallgatom a rádiót, nézem a neten posztoló ismerőseimet, akik Horvátországból, az extra olcsó Olaszországból, vagy „Görögből” jelentkeznek be. Mi idén nem mentünk külföldre. Nem mertünk. Nyilván egyéni felelősségérzet kérdése is, hogy ki indult neki, és ezt ki hogyan intézi el magában – nem találkozunk senkivel, csak az apartmanba megyünk, meg a tengerpartra, maximum a boltba bevásárolni – mondták körülöttem az ismerősök, miközben a híradásokban egyre többször számoltak be arról, hogy drámaian emelkedik a fertőzöttek száma Horvátországban. De meg kellett várni, míg az összes miniszter és államtitkár kinyaralja magát a tengeren ilyen-olyan szuperjachtokon, és amint hazajöttek, hopp, máris piros lett a magyarok egyik kedvenc nyaralóhelye. Itt van az ősz, itt van újra.
Ez különleges tanévkezdés lesz. Hozzám hasonlóan idegállapotban lévő szülőkkel, akik egymástól és „tuti forrásokból” próbálják megtudni, hogy mire számítsanak.
Mindent is hallottam már. Elindul az iskola, de az őszi szünettel jön megint a karantén. Elindul, de csak az alsóban fognak pár hét után már bejárni, a felsőben és a gimikben újra otthoni tanítás lesz. Nekem elsős lesz a kisebbik. Fél éve megszakítás nélkül itthonról dolgozom, nyilván sokszor a saját gondolataimat sem hallva. Férj munkahelyet váltott, az új helyre be kell járni. Még. Kutya kemény, nem titkolom, számolom a napokat, hogy elinduljon az iskola. És közben szervezem a B opciót, mert rettegek, hogy egyik napról a másikra azt mondják, hogy akkor ennyi volt. Lehet megint otthonról tanulni: hullámokat rajzolni és o betűket a kicsivel, vitázni a naggyal, hogy tanulja meg egyedül az osztást, miközben az ügyfélnek sajtóanyagot írok.
Tavasszal hétről hétre írtam a karantén alatti sorozatomat itt a Női váltón a hétköznapjainkról, amiből azért kikristályosodott, hogy a legnagyobb szívóágon megint a nők vannak. Akik viszik a háztartást, tanulnak a gyerekek mellett, és mellesleg dolgoznak. Napi 8 órát. Hajnalban és éjszaka. Mert akkor tudtak. Az egyik professzionális közösségi oldalra kitettem az egyik ilyen cikket, és az önérzetes apák máris felszisszentek: hiszen mi is itt vagyunk!
Igen, nem szabad a férfiakról sem megfeledkezni: sokan, nagyon sokan erejükön felül segítik, segítették a párjukat, a családot a tavaszi karantén ideje alatt (nálunk például a főzést vállalta magára a férjem), mégis minden kutatás azt mutatta ki, hogy a járvány legnagyobb vesztesei a nők voltak.
A Bloomberg egyik cikke szerint heti 65 óra pluszmunkát jelentett a járványhelyzet a dolgozó a nőknek. Erről írt Rácz Zsuzsa is az oldalunkon. Talán ezért remegek megint a második hullámtól.
A hírek pedig jönnek. Például arról, hogy itt a második hullám. (Mikor is lett vége az elsőnek?) Az emberek mindenhol egymás szájában, mintha mi sem történne. A boltban rám tapad a soron utánam következő, és minden egyes alkalommal szólnom kell, hogy álljon már kicsit arrébb. Mintha nem értenék. A Facebookon az emberek egymást kérdezgetik: neked van covidos ismerősöd? És mindenkinek van. Az egyik kitűnő pedagógus, a lányát egyedül nevelő anyuka, nevezzük Évának, elkapta, de túlélte, „csak” egy cukorbetegséget hagyva hátra. A szomszédunk barátnője szívinfarktussal abszolválta a betegséget. Ez három hónapja volt. Azóta is a felépülésre koncentrál. Másik, lyme-kóros barátnőm hónapok óta küzd. Lassú a gyógyulás nála és a felépülés is.
Viccesebb kedvű dolgozó barátnőim változatos eszközökkel tervezik jelezni, hogy kész, kivannak, nem tudnak még egy karantént végigcsinálni: az agresszívebbek egy husánggal végeznének kábé mindenkivel, aki megakadályozná, hogy az iskolába és az óvodába be kelljen járni, mások azonnal a Parlament elé mennének egy újabb karantén esetén. Persze, tudom én, a biztonság a legfontosabb. (Meg az idegrendszerünk…)
Van itt még valami: azt hittem, nem jól hallok, amikor bejelentették, hogy szeptember végén itthon lesz a Szuperkupa-döntő az Arénában. 30-40 ezer embert beutaztatnak az országba, nyilván hermetikusan elzárják őket a reptéren, a mosdókban, a buszokon, elviszik őket az Arénába, ahol természetesen nem találkoznak a magyar szurkolókkal, egy nyamvadt sört sem vesznek majd a büfében, nem ölelkeznek, nem ordítanak, a meccs után kulturáltan visszautaznak a reptérre, és picsi-pacsi, túl is vagyunk rajta. A velük nem érintkező magyar szurkoló apák is szépen hazamennek a családjukhoz, a gyerekek pedig másnap az iskolákba. Nem akarom tudni, hogy ez kinek jó. Kinek az érdeke. De érdek mindig van. Majd kiderül, várjunk csak türelmesen.
Itt van az ősz, itt van újra. Kíváncsian várom, mit hoz nekünk.
Fotó: Bulla Bea.
