Az a jó a negyven feletti életben, hogy az ember már nem ér rá a kamuszagú dolgokra. Egyszerűen sürget az élet, egyre kevesebb idő jut a valódira – tehát jobban is ragaszkodom hozzá. Ehhez viszont keményen szűrni kell, hogy mi az, ami már „nem fér bele”. Elképesztő, mennyien kihasználják az embert. Aki pedig perfekcionista vagy megfelelési kényszerrel küzd, az könnyedén beleragadhat a méltatlan helyzetekbe.
Sz.S.V. – SpiritualMom írása.
Tudom, sokaknál a párkapcsolat az az életterület, ahol egy nap betelik a pohár, és az évek alatt megszerzett élettapasztalat és önbecsülés által végre sikerül szigorúbban szelektálni, mi megengedhető (vagy mi rezonál velünk) és mi nem.
Számomra a munkakeresésben jött el az a pont, amikor azt mondtam: elég. Ráadásul rövid időn belül többször is.
Először azt hittem, már a legelején – az álláshirdetésekből vagy az első találkozás során – ügyesen kiszűröm majd a „red flag” jeleket, és elkerülhetem a későbbi méltatlan helyzeteket. De minden esetben a gyakorlatban vált egyoldalúvá, méltatlanná vagy épp abszurddá.
Régen én voltam az, aki végtelen szerénységgel, alázattal kezdett bele egy munkába, aki megértő volt a másik féllel, aki utánament annak, aki felszívódott. Olyan voltam, aki kerülte a konfliktusokat, aki diplomatikusan beszélt azzal is, aki mást érdemelt volna, és aki mindenkinek mindent elnézett. Akinek minden rendben, elég és még épp elfogadható volt.
Az elmúlt 1-2 évben azonban valami engem is elért.
Talán mert 45 vagyok, vagy talán mert piszkosul elegem lett valamiből. Telik az idő. Tudatosult bennem, hogy egyre kevesebb jut az értékesből, különösen, ha az időm és energiám értéktelen dolgokra és emberekre pazarlom el.
Mire is gondolok?
Az egyik munkáltatónál több év együttműködés után olyasmit erőltettek rám, melyet egyetlen porcikám sem akart, és mely a saját testemmel kapcsolatos autonómiámat, jogaimat és szabad döntésemet akarta eltiporni. Felmondtam, és nagyon nehezen találtam munkát.
Az új helyen egy ideig minden rendben ment, majd egyre több pluszfeladatot kaptam ugyanannyi időkereten belül, ugyanazért a pénzért, azonban mikor írásban kértem egy jogosan elvárható – részemről szerényen meghatározott összegű – béremelést, akkor még válaszra sem méltattak. Felmondtam.
Ezután egy home office munkakörre vettek fel. Ehhez képest egy hét után futárként kellett szaladgálnom a városban, nem egyszer hibásan megadott címekre, melyből több kellemetlenségem is származott. Többször is jeleztem a problémát, teljes megoldás azonban nem történt. Ráadásul semmiféle bejelentésre nem voltak hajlandóak. Elköszöntem.
Ezután egy „recepciós” munkakörben reklámozás, hideghívás, eladási célú hívogatás volt a feladatom. Menekültem.
Következett egy bemutatkozó beszélgetés egy lepratelepen: az „iroda” egy lepukkant, talán évek óta nem takarított kádárkocka volt, amely sokkolt. Épp olyan volt, mint amilyen otthonokat az extrém takarítós videókban lehet látni: mindenen vastag porréteg, kupi, a konyhában gusztustalan, koszos asztalok, teli, büdös mosogató, pusztítóan undorító vécé, körülötte és benne vastag fekete, ismeretlen eredetű mocsokkal… Innen is menekültem.
Végül legfrissebb tapasztalatom egy „heti 10 órás, rugalmas, home office” munkakör, amely szinte azonnal kaotikus és kiszámíthatatlan ugráltatásba, futárkodásba fordult át, „azonnal megoldandó” feladatokkal, rendszertelenséggel: gyakorlatilag egész napos készenléti állapotot igényelt mind telefonon, mind személyesen, amely miatt a saját programjaimat heti rendszerességgel kellett lemondanom.
Rugalmas munkaidő címén. Többször is jeleztem, hogy ez nem fair napi 2 órás órabérért -, megoldása nem lett, és bejelentés sem került szóba. És ismét elköszöntem…
A legfájdalmasabb nem a telefonálás, a kosz vagy a futárkodás volt. Hanem a csalódás. A kiszolgáltatottságból való kitörés hamis reménye. A téves hit, hogy annyi keresgélés és próbálkozás után végre van állásom, lesz pénzem! Majd a pofon, és újabb keresgélés, újabb önéletrajz-küldözgetés, és megint a pénztelenség.
Elkeseredést és dühöt érzek. Mikor jönnek rá az érintettek, hogy a tudást, a tapasztalatot, a képességet, a lelkesedést, és főleg az időt a dolgozó nem a lottón nyerte? Az idejét a családjától, önmagától és más, fizető tevékenységtől veszi el a munka elvégzésére, a csekkeket pedig neki is fizetnie kell.
A szavaknak és a becsületnek sokunk számára még mindig van jelentése. A home office az home office, nem futárszolgálat. A recepciós az recepciós, nem hideghívó. A 4 órás munkakör nem 6 órás. A megbecsülést pedig nem a gyümölcsnap és korlátlan kávé jelenti.
Nagyon nehéz kitartani lélekben. Néha felkelni is alig van erőm. De hallgatnom kell a testem jelzéseire, és mivel én az igazságtalanságot, a kihasználást és az elnyomott ellenérzéseket komoly stresszként élem meg, súlyosbodó fizikai tünetekkel, muszáj lépnem onnan, ami beteggé tesz. Családom van, ezért a pénznél van egy még fontosabb tényező: az, hogy nem megyek tönkre.
Egy nap csakazértis megtalálom azt, aki engem keres. Azt, akivel nem csak nekem jó dolgozni, de aki számára én vagyok a legnagyobb hozzájárulás.
Aki tudja, hogy nem csak a konkrét, látható munka a munka, hanem a hozzá kapcsolódó figyelem, a telefonra vagy futárra várakozás, a közös gondolkodás, a készenlét és az idő is! Ezek nem mérhetők egyszerű órabérben, ugyanakkor értéket képviselnek. Még hiszem, hogy egy nap megtalálom azt a munkaadót, aki örömmel értékel engem, és akinek én is örömmel dolgozom! Akinek szívesen adom az időm, energiám és figyelmem, mert komolyan gondolja, és nem „sajnálja” a fizetést.
Egy nap megtalálom az Igazit – de addig még ki kell bírni valahogy.
És ez napról napra nehezebb. De akkor sem fogok megalkudni.
Igen, tudom, ez háttér nélkül nem menne. Nyilván. De mivel megtehetem, hogy lépek, én képviselhetem azokat, akik hasonlóan méltatlan helyzetekben vannak, de kényszerhelyzetben vannak és nem mozdulhatnak. Helyettük is lépek, helyettük is kiállok azért, ami nem korrekt. Mert hiszem, hogy ennek köszönhetően legközelebb valakivel már nem teszik meg ugyanezt.
Amíg megtehetem, nem fogok bólogatni a tiszteletlenségnek, a méltatlan kihasználásnak, mert azzal én magam legalizálnám azt.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
