A napokban bejárta a híreket egy történet egy négyéves kisfiúról, aki megmentette az édesanyja életét azzal, hogy amikor az anya a cukorbetegsége miatt elvesztette az eszméletét, a gyerek szakszerűen mentőt hívott hozzá. Mindezt azután, hogy először ő maga próbált segítséget nyújtani az alapján ahogy erre az édesanyja korábban tanította.
Murinai Angéla írása.
Én is írtam az esetről, aztán figyeltem a kommenteket a cikk alatt. Elsősorban nyilván mindenki odavolt a gyerekért, hogy mennyire kis ügyes angyalbögyörő. Folyt a szirup szakadatlan, amit egyrészt értek, én is megkönnyeztem a videót, de azért mégis vicces volt látni, mennyire képes egy gyerek hangja, látványa infantilizálni a nőket.
Nagy kár egyébként, mert ez teszi őket aztán kiszolgáltatottá is azokkal a manipulatív marketing eszközökkel szemben, amelyek gyerek képével adnak el nekik termékeket, politikai lózungokat, életérzést. A patriarchátusban a gyerek erőforrás, és többféle módon is eszköz a nők kihasználására.
No, de most nem is ez a legfontosabb mondandóm. Inkább az, hogy a bájolgáson túl mit tud ez a történet mondani nekünk a gyerekeink képességeiről, és arról, hogy ehhez képest mekkora bizalmat szavazunk nekik, illetve mit vár el a rendszer az anyáktól.
Amikor megkérdeztem az anyacsoportom tagjait arról, hogy ők mit tartanak fontosnak megtanítani a gyerekeiknek, meglepően egy irányba mutattak a válaszok. Sokan mondták, hogy a legfontosabb tanítások közé tartozik a telefon használata: hogyan kell feloldani, kit kell hívni vészhelyzetben, mit kell mondani a segélyhívón. Melyik szomszédba lehet átmenni, ha ég a konyha. Mit tegyenek, ha elvesznek üzletben, utcán.
Itt volt, aki azt tanította a gyerekeinek, ha úgy érzik, eltévedtek, álljanak meg, és az anya biztosan megtalálja majd őket. Azt is írták a válaszadók, hogy azt is fontos felmérni a gyereknek, hogy mikor kell segítséget kérni egy helyzetben, és mikor nem szabad várni.
Felmerült a kérdés, hogy manapság már mondhatjuk-e a gyereknek, hogy keressen egy szimpatikus idegent, és kérjen segítséget. Vagy ez már veszélyes terep, és inkább azt kell tanítanunk, hogy ne álljon szóba idegennel. Ez a kérdés nem egyszerű, és talán épp ezért fontos kimondani, nem fekete-fehér szabályokra van szükség, hanem helyzetfelismerésre.
Arra, hogy a gyerek tudja, egy egyenruhás rendőr, egy pénztáros, egy kisgyerekes nő más kategória, mint egy félreeső helyen őt megszólító felnőtt. Ez a fajta tanítás már összetettebb, mint a telefonhasználat. Ez a gondolkodás, döntési képesség tanítása.
Felmerült a „bugyiszabály” is, mint fontos önvédelmi alapvetés a testhatárokról, amely segít megérteni a gyereknek, hogy vannak intim testrészek, amikhez engedély nélkül senki nem nyúlhat hozzá.
Nekem meglepő, és egyben figyelmeztető volt, hogy még ebben a felvilágosult közösségben is akadt, aki nem tudta, mit takar ez a szó: bugyiszabály. Vagyis nem csupán a gyerekek, de a felnőttek miatt is nagyon fontos erről társadalmi szinten beszélni, mert az információk sajnos sokkal lassabban terjednek, mint azt szeretnénk.
És nézzük azokat a dolgokat, amiket ez az anyaközösség fontosnak talált egészen kicsi gyerekeknek is megtanítani:
– Tudja a saját nevét, a szülei nevét.
– Tudja, hol lakik, vagy legalább azt, hogyan talál haza. (Talán egy kis karkötő a csuklóján telefonszámmal szerencsés lehet)
– Felismerje, ha baj van, és merjen segítséget kérni.
− Hogyan viselkedjen, ha ő maga kerül veszélyhelyzetbe.
− Merje elmondani, ha más felnőttek által került veszélybe, vagy bizonytalan e tekintetben.
Medárd telefonbeszélgetése során feltűnhetett, hogy milyen magabiztosan kommunikál.
Jól érezhető volt, hogy egyenrangúként tekint a mentős irányítóra, nincsen megilletődve, sőt, amikor a szomszédba átment, olyan udvariassági fordulatot használt (Bejöhetek?), ami világossá tette, hogy biztos abban, hogy joga van felnőttekkel kommunikálni, és a szavai komolyan lesznek véve.
Ez már nem csupán tanítás, hanem egy életérzés, amit biztonságos, szerető kapcsolatban tud valaki megszerezni.
Legvégül pedig ez a történet nagyon világosan mutatja meg nekünk, hogy a gyerekek sokkal nagyobb önállóságra képesek, mint amennyit hajlamosak vagyunk feltételezni róluk. És itt muszáj behoznom egy kis rendszerkritikát.
Mert miközben egyéni szinten sok anya pontosan érzi, hogy a gyereke többre képes, intézményi és társadalmi szinten mégis folyamatos a nyomás arra nézve, hogy az anya minden felelősséget egyedül vállaljon, mindent megcsináljon, gyakran a gyerek helyett. Sőt, az anya előre gondolkodjon, előre féljen, előre oldjon meg. Legyen a gyerek cselédje, tolmácsa, asszisztense.
Ezzel nem csupán láthatatlanok maradnak a gyerek képességei, de tulajdonképpen még idő előtt le is szoktatjuk őt arról, hogy használja ezeket a képességeit.
Medárd nekem azt üzeni, hogy a gyerekeink jóval többre képesek, mint amit gyakran gondolunk róluk, és a valódi biztonságuk nem az állandó kontrollból, hanem a tudásból fakad. Abból, hogy megtanítjuk őket eligazodni a világban, és közben elhisszük róluk, hogy képesek rá.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
