Stephen King Dolores Claiborne című regényében, és az abból készült film adaptációban van egy mondat: „van, hogy egy nőnek csak a szipirtyóság marad meg támaszul”.
Murinai Angéla írása.
Mielőtt továbbmennénk, ejtsünk azért szót az eredeti szöveg szerencsétlen fordításáról, mely az angol „hag” kifejezést a magyarban kissé komikusan, gúnyosan hangzó szipirtyóra fordítja.
Míg előbbi (hag) egy misztikus, boszorkányszerű lényt jelöl, aki kívül áll a patriarchális renden, nem szolgál, nem kedves, ám van ereje a világot megváltoztatni, addig a szipirtyó kimerül a csúnya, rosszindulatú öregasszony képében.
Vagyis a „hag” kifejezés misztikuma jelentőset veszít a magyarosítás által, és ez így alkalmat ad nekem is arra, hogy sokadszor hangot adjak annak, mennyi mindent veszítünk a filmek szinkronizálásával. Például a lehetőségét, hogy filmezés közben tanuljunk nyelvet, illetve, hogy azt halljuk, amit a szereplő mond, és ne tudják a mondanivalót torzítani, akár manipulációs céllal.
No, de nézzük ezt a mondatot – „van, hogy egy nőnek csak a szipirtyóság marad meg támaszul” – közelebbről.
A patriarchátusban a nő, aki nem kedves, nem mosolyog, az csúnya és barátságtalan. Biztosan emlékszik mindenki a gyerekkori biztatásra: No, Katika, mosolyogj, hát olyan szép vagy olyankor!
Ha a mosolytalan nő még mellé határozott és okos is, jó eséllyel minősül satrafának. Leginkább azért, mert veszélyes a férfiak biztonságára nézve, hiszen a mosoly és kedvesség azt hivatott közölni feléjük, hogy minden rendben van úgy, ahogy van.
Dolores Claiborne világában a „hag” lét egyfajta társadalmi diagnózis is a nők lehetőségeiről. Ezt ilyen szimbolikusan megfogalmazni különösen szép egy férfitól, hiszen a nő szipirtyóságát éppen az a világ hívja életre, amely a férfit szolgálja. Ha túl akarsz élni a patriarchátusban olykor boszorkánnyá kell válnod, vagyis le kell vetkőznöd a kötelező tűrést és kedvességet.
Túllépve a történeten gondolkodjunk még kicsit arról a jelenségről, amikor a némaságba savanyodott nőkre mutogatunk, nevezzük őket csenddel büntetőnek, passzív agresszívnak, vagy érzelmi manipulátornak. Ezek a címkék megállhatják a helyüket, ám mostanság igen könnyedén osztogatják őket anélkül, hogy figyelembe vennék az előzményeket és a nők lehetőségeit a nyílt kommunikációra.
Tény effajta viselkedés hatalmi helyzetben gyakran eszköze a bántalmazásnak, ám ki vizsgálja azt, amikor valaki azért folyamodik a passzív agresszióhoz, a néma rosszkedvhez, mert elnyomott helyzetben van, és nincs más eszköze arra, hogy az igényeit és az elégedetlenségét kommunikálja? Mi van azokkal a megélésekkel, amikor a nő éveken át beszél, kér, tiltakozik, figyelmeztet, magyaráz, miközben a környezete nem reagál érdemben a szavaira?
Össze sem tudom számolni, hány és hány nő számol be arról, hogy húsz éven át kér együttműködést, vagy legalább azt, hogy ne éljenek vissza a gondoskodásával, de hiába. Hányan mondják el, hogy míg a családi felelősséget egyedül viselik, addig a komoly döntésekben nincs szavuk. Hogy mindig, minden körülmények között nekik kell hátrébb lépni, hogy mások előrébb léphessenek.
A nő használja a hangját, de azt mintha senki nem hallaná.
A folyamatos alárendeltség, a konfliktusok egyoldalú elviselése, a harag nyílt kifejezésének tiltása miatt az elégedetlenség rejtett csatornákra kényszerül. Ebben az értelemben a passzív agresszió túlélési technika egy olyan közegben, ahol a nyílt konfrontáció veszélyes, ahol szót emelni az igazságtalanságért nem nőies, ahol elvárt az alkalmazkodás.
A csenddel büntetés pedig talán nem is büntetés, hanem annak a felismerése, hogy a beszédnek nincs értelme, és már csak a visszahúzódás maradt, mint önvédelem.
Talán sokaknak ismerős a szituáció, amiben a nő csak forgatja a szemét és csapkod, majd a kérdésedre, hogy mi baja, ő azt mondja, semmi. Jókat szoktak ezen férfiak nyihogni, miközben ez a viselkedés a legtöbbet róluk árulja el. Így ugyanis akkor reagál az ember, ha már nem látja értelmét ismételni önmagát, hiszen eddigre ezerszer elmondta, amiért most ingerült.
És igen, olyankor is, amikor valami magától értetődő dolgot hagy figyelmen kívül a másik. Valami olyat, amire minden épelméjű ember azt mondaná: Hát ezt miért kell egyáltalán mondani? Nem egyértelmű (hogy lehúzzuk a vécét magunk után, nem megyünk sáros cipővel a szőnyegre, megkérdezzük a másikat, amikor az egyedül dolgozik, hogy van-e segítségre szüksége, levisszük a szemetet, és így tovább)?
Az ilyesmin nem röhögni kell, nem sóhajtozni, hogy jaaaj, ezek a nők milyen érthetetlenek, nem női agy-férfi agy elméleteket gyártani (csak lehessen maradni a kanapén hemperegve), hanem akarni érteni a másikat, és felnőtt módjára élni.
Mert ugye a dolog onnan indul, hogy van egy társadalmi és egy párkapcsolati rend, ami a nőből szipirtyót csinál, ami kilúgozza őt, visszaél az erejével, kényszeríti, hogy a természetes érzelmeit, úgy, mint elégedetlenség, kritika, harag elfojtsa, majd amikor ennek következtében torzul a személyisége, akkor megszégyeníti.
A „szipirtyóság” ebben az olvasatban az önazonosság és az önvédelem egy utolsó formája. Egy olyan maszk, amely mögött a nő megőrizhet valamit abból, hogy még létezik, még reagál, még nemet mond, ha másként nem is. A társadalom gyakran ezt a felszínt látja, és máris ítélkezik, miközben láthatatlanná teszi azt a hosszú folyamatot, amely idáig vezetett.
Csenddel büntetés
A másik ilyen rendszeresen felmerülő vád a csenddel büntetésként leírt viselkedés. Én azért itt is megnézném, mi áll a háttérben.
Természetesen ismét nem keverném össze azzal, amikor valaki hatalmi helyzetben igyekszik a saját némaságával elbizonytalanítani az áldozatát. Ilyenkor ez valóban része a bántalmazásnak, és arra szolgál, hogy az áldozat folyamatosan azt kutassa, azt figyelje, hogy a másiknak „mi baja”, milyen hangulatban van, vajon miért szuszog és forgatja a szemét, miközben mindenki lábujjhegyen jár körülötte, és vajon mikor csap át ez a szuszogás nyílt agresszióba.
Úgy vélem, a két történet egészen más. Eszembe juttatja azt a helyzetet, amikor a közbeszéd összemossa a férfiak szisztematikus bántalmazását egy kapcsolatban azzal, amikor az áldozat egy visszacsapással reagál az elnyomásra.
Az egyik a hatalom folyamatos fenntartására irányuló módszer, míg a másik önvédelem. Nem elegáns ezt összekeverni, egy lapon említeni, és azt mondani az egy-egy ritkán előforduló eset kapcsán, hogy lám, a nők is épp olyan bántalmazók, meg hogy az erőszaknak nincs neme. Dehogynincs. Neve is van. Úgy hívják, patriarchátus.
Stephen King történetében nyilván nem a duzzogás, csendben maradás az eszköz. Ez egy thriller, így a tét is magasabb. De mint tudjuk, az elnyomással szembeni ellenállás sokféle formát ölthet. Elég csak példaként említeni a tiszazugi méregkeverő asszonyokat, amely bűnténysorozat is a szisztematikus elnyomásból indult el.
A King könyv „szipirtyója”, mint mondtam a hag szó magyarra fordítása. Az eredeti kifejezés sokkal kevésbé népmesei és komikus, annál inkább a női erőt képviseli, hiszen a hag olyan lény, aki képes a világ rendjén változtatni, törvényen kívüli, nem szolgál, revansot vesz az igazságtalanságokért, így hát veszélyes a férfiak világára.
Hogy Vera Donovan, aki a mondatot megalkotta, és aki kétségtelenül kibírhatatlan szipirtyóként jelent meg a történetben, tisztában volt-e a szavai igazságával, az nem derül ki. Hogy Stephen King ezt akarta-e elmondani, ahogyan én értelmezem a mondatot, azt sem tudom.
Mindenesetre amit a férfiak uralta világ csinált a természettel, varázslattal kapcsolatban álló, a patriarchátus rendtől távol maradó nőkből, önmagáért beszél. Mind ismerjük a kampós orrú, gyerekeket evő, rosszindulatú öregasszony alakját, aki seprűnyélen szeli a csillagos eget, és rontást hoz az engedelmes, mindent eltűrő, mindenkit boldogan szolgáló jó lányokra.
A boszorkány szó évszázadok óta kritika azokkal a nőkkel szemben, akik kilépnek a nekik szánt szerepből, és önmagukat választják. A „szipirtyó” gyakran az a nő, aki nem hajlandó tovább fenntartani a látszatot, és ezzel akaratlanul is leleplezi a rendszer működését.
Dolores Claiborne mondata arra is rámutat, hogy a női harag társadalmi feldolgozatlansága milyen tragédiákat hoz létre. Amíg a harag legitim kifejezése nem lehetséges, amíg a házasság börtön, amiből nem lehet elszabadulni, addig a kétségbeesett szabadságvágy kerülőutakon fog megjelenni. A kérdés így nem az, hogy miért válnak egyes nők „szipirtyóvá”, hanem az, hogy ilyen feltételek között marad-e számukra más lehetőség a határhúzásra.
Az alábbi linken feliratkozhatsz egy olyan programra, amely a patriarchális veszteségek rehabilitációjában segít. Ennek első lépéseként a feliratkozás után kapsz 110 kérdésből álló segédanyagot, amely végigvezet egyfajta patriarchális fókuszú önismereten.
Ez a lista rendszerszinten vezet végig azon, hogyan hatottak rád a patriarchális hiedelmek, elvárások és szerepminták, és hányféle módon szűkítették a mozgástered az élet különböző területein.
Ha feliratkozol, ezt a kérdéssort azonnal megkapod. Ezzel együtt egy olyan hírlevélre kerülsz, amelyen hetente egyszer küldök egy írást, amely egy-egy témát bont ki részletesebben, és segít továbbgondolni azt, amit a kérdések elindítanak benned.
kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
