Nem szégyen, ha a szülő nem tud mindenben segíteni – Pedagógusként az online oktatásról

Egyik napról a másikra átállni az online oktatásra a tanároknak sem volt könnyű. Bár az elmúlt években számtalan informatikai továbbképzésen vehettek részt, élesben kiderült, az online oktatás nem olyan lesz, mint ahogy elképzelték. A problémák hamar kibuktak: a kisebb gyerekek nagy része nem tud mit kezdeni az internettel, a szülők leterheltek, és sok családnak megfelelő eszközei sincsenek a digitális oktatáshoz. A túlélés kulcsa az empátia és a türelem lehet. Egy Aranyanyu-díjas pedagógus, Bartos Enikő írta meg tapasztalatait. 

Próbáltam végiggondolni, mit jelentett átállni az online tanításra. Az elmúlt években számtalan továbbképzésen vehettünk részt, amely az informatikai felkészültségünket célozta, és arra ösztönzött, hogy IKT eszközt vonjunk be az oktatásba. Úgy gondolta mindenki, hogy mivel a Z generációt tanítjuk, a gyerekek nagyon felkészültek, okoseszközökkel élnek, az internet világa az otthonuk.

Az online oktatás ráébresztett minket, hogy ez nagyon ritka esetben van így. A gyerekek nagyobbik részének nincs számítógépe, okostelefon is jellemzően a 6-8. osztálytól felfelé akad a diákoknál, náluk se mindenkinek. Nem tudom, Budapesten mi a helyzet, de én falun tanítok, itt a gyerekek a szabadidejüket még kint töltik a szabadban, és bár akad közöttük telefonfüggő, nem ez a tendencia.

Rá kellett ébrednünk, hogy bár a gyerekek kb. 70%-ának  12-13 éves kortól van Facebook-fiókja, a szelfik felrakásán túl nem tudnak mit kezdeni az internettel.

Az online tanításra való átállásról március 13-án, pénteken szereztünk tudomást, és hétfőn már tanítanunk kellett. Az első napok azzal teltek, hogy az online felületekre, ahol tanítani szerettünk volna, a gyerekeket és a számítógéphez nem annyira értő idősebb kollégákat be kellett regisztrálnunk, használatukat el kellett magyaráznunk. Az első hangos órákon sokaknál nem működött a mikrofon vagy a fülhallgató, sokszor elfelejtették a jelszavukat, nem találtak vissza a fiókba. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölése sok időt és energiát emésztett fel.

Ugyanakkor a gyerekek azon szerencsés részét, akiknek megfelelő eszköze volt hozzá, gyakran nagyon fellelkesítette az új oktatási forma. Az elején kalandnak élték meg, kevésnek érezték a feladatokat, játéknak az online teszteket. Ez viszont kapkodást szült, így kénytelenek voltunk lassítani az iramot, magyarázni, hogy értsék is, amit csinálnak, ne csak játsszanak.

A második hét közepe felé aztán jöttek az első összeomlások, sírások, a kezdeti kaland monotonná vált, a bezártság teherré. Pedagógus és diák egyaránt rádöbbent, hogy ez nem egy rövid időszak, hosszú távra kell berendezkedni, és az osztályfőnöki szobákban egyre gyakrabban merült fel, hogy bárcsak az iskolában lehetnénk mind együtt.

Nem egyenlőek az esélyek 

A napi online órák mellett a pedagógusok számára állandó aggodalmat jelent, hogy vannak gyerekek, akiket nem tudunk bevonni a magyarázatokba. Bár igyekeztünk minden olyan eszközt felhajtani, amin ezek a gyerekek csatlakozni tudnak hozzánk, internet nélkül ez sajnos mit sem ér. Internet pedig sok családnál nincs, vagy csak a szülő mobiltelefonján. Vannak gyerekek, akik számára a leckét csak papír alapon tudjuk elküldeni, és a papír alapon visszaküldött megoldásokat értékelni. Ez azonban azt jelenti, hogy nem tudunk velük napi kapcsolatban lenni, nem tudnak részt venni az élőszóban tartott tanórákon, kérdéseikre nem tudunk felelni, ahogy a többieknél napi szinten tesszük, akár egyenként, privát chatszobákban is.

Tisztában kell lennünk vele, hogy a szülő nem pedagógus, nem tudja helyettünk megtanítani a gyereknek a tananyagot, így a magyarázatok, a tankönyv alapján írt vázlatok, és az, hogy a gyakorló feladatok ezekhez kapcsolódjanak, nagyon fontos.

Amikor az iskolában vagyunk együtt, akkor is kell differenciálni, akkor is előfordul, hogy több felé kell egyszerre figyelni, többféle feladatot kiadni, hogy mindenki egyéni képességeinek megfelelően haladhasson. Az online tanulásnál ez ezerszeresen igaz.

A szokásos szempontok mellett át kell gondolnom, ha egy feladatot kiadok, megoldható-e jelen körülmények között a gyerek számára. Ha online feladat, akkor melyik gyereknek van meg a megfelelő eszköze hozzá, hogy megcsinálja.

Megoldható-e egy mobiltelefonról, és ha igen, mennyi idő alatt, mert sokgyerekes családoknál sokszor előfordul, hogy egyetlen eszközön osztoznak, mindegyiknek kell idő, hogy odaférjen.

Ha élőszóban szeretnék órát tartani, figyelnem kell, hogy a testvérének van-e abban az időben „hangos órája”, mert mindketten biztosan nem tudnak felcsatlakozni.

Szülő és pedagógus csak összefogva képes valóban segíteni

Bár már az első hetekben rengeteget tapasztaltunk, még korántsem megy minden olajozottan. Éppen ezért az én munkaidőm jelenleg reggel hétkor kezdődik, felkészülök az aznapi tanításra, reggel néhány szót beszélgetek az osztályommal, a megfelelő online „tantermekben” elhelyezem az aznapi feladatokat, ezt rögzítem a naplóban is, majd a gyerekekkel foglalkozom. Igaz, hogy a tanítás 14.30-kor hivatalosan véget ér, de délután sem küldök el egyetlen szülőt és gyermeket sem, ha megkeres és segítséget kér, vagy beszélgetni szeretne. Szabadidőmben magam is az internetet bújom újabb feladatokat, szemléltető eszközöket keresve vagy készítve.

Az online tanítás sokunknak azt jelenti, hogy újra kell gondolnunk a napi rutint, a tanmenetet, és alkalmazkodni a jelenlegi feltételekhez. Legfontosabb feladatunk, hogy a gyerekek mindegyikéhez ne csak eljusson a tananyag, hanem érthető formában kapják meg, tanuláshoz való joguk ne sérüljön, ugyanakkor tisztában kell lennünk vele, hogy a gyerekek is szoronganak, így figyelmet kell fordítanunk arra, hogy az online oktatás során élvezhető, játékos feladatokat kapjanak, és sikerélményekhez jussanak.

Ugyanakkor jelenti azt is, hogy a szülőkkel sokkal szorosabb kapcsolatot kell ápolnunk, mint az iskolában.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szülők dolgoznak, a válságban a megélhetésükért aggódnak, ezer egyéb gond nyomja a vállukat gyerekeik gondjain kívül.

Több gyerek esetén gondoskodniuk kell minden gyermekük haladásáról, részvételéről az online órákon, ami sokszor eszköz- és helyhiány miatt lehetetlen. Feszültek, mert nem értik a leckét, mert úgy érzik, nem tudnak megfelelni a feladatnak, és minden gyermekük megfelelő haladásáról gondoskodni.

Meg kell velük értetnünk, hogy nem dől össze a világ, ha egy feladat megoldása nem sikerül tökéletesen, ha a gyerek elfárad, nem bírja, bátran vegyék fel a kapcsolatot a pedagógussal, és kérjenek segítséget, haladékot.

Szülő és pedagógus nem ellenfelek, hanem társak egy olyan úton, amelynek célja a gyermek egészséges fejlődése, ugyanakkor megfelelő haladása.

A pedagógus az iskolában leáll, ha azt látja, a gyerekek szétszórtak, fáradtak. Ott sem történik tragédia, ha egy órával elcsúszik a tanagyag, be lehet pótolni. Fáradt, leterhelt gyerek amúgy sem fog tudni koncentrálni.

Most a pedagógus sokkal kevesebbet lát, mint a szülő, így az ő joga szólni, hogy a gyerek elfáradt, vagy nem értette meg a feladatot, nem tudja megoldani. Ez nem szégyen, természetes dolog, beszélni kell róla. Sőt, az sem szégyen, ha dolgozik, ha nem tud minden nap ott lenni az online tanulásban, ha a gyerek nélküle lassabban halad. Ezeken a helyzeteken csak együtt tudunk túllendülni.

Ez a helyzet mindenkinek új. Szülő és pedagógus együtt tud most segíteni a gyerekeknek, kizárólag együtt, egyetértésben tudják legyőzni a jelenlegi oktatási forma mindennapos nehézségeit.

Vélemény, hozzászólás?