Lassan kezdünk visszatérni a munkahelyekre, nyitnak az óvodák és a bölcsődék. Az iskolák azonban ebben a tanévben már nem. A kormány azzal indokolja ezt a döntését, hogy nincs rá szükség, mert az online oktatás jól működik. Tényleg? Akkor meséljenek a szülők. Igaz esetek következnek, saját és a közösségi oldalakon tömegével megjelenő tapasztalatokat felsorolva.
Előrebocsátom, hogy ez nem egy tanárokat szidó, munkájukat semmibe vevő cikk. Mindannyian tudjuk és tapasztaljuk, hogy vannak nagyon lelkiismeretes, emberileg példamutató, kreatív tanárok, akikre örömmel bízzuk rá gyerekeink oktatását. Őket a gyerekek is szeretik, és nagyon nagy szükség van rájuk.
Azzal is tisztában vagyunk, hogy ez nehéz, ráadásul alulfizetett hivatás. Elismerjük, hogy a digitális oktatásra őket sem készítették fel, segítséget sem kaptak, ráadásul gyorsan kellett valamit összeeszkábálniuk.
Most nem is azokról esik szó, akik ebből a helyzetből is megpróbálták a legjobbat kihozni, nem is a pedagógiai módszerekről, pusztán a megfelelő emberi hozzáállásról, amelyből sajnos még vészterhes időkben is sok helyen mutatkozott hiány.
Evidens, hogy a szülő dolga?
Az online oktatás megkezdésekor kimondatlanul is evidensnek tűnt, hogy legalább egy szülő otthon tud maradni (egyedülálló szülő esetén is), és így lesz annyi ideje, energiája – a saját munkája és egyéb teendői mellett –, hogy szimultán segítse a gyermek(ek)et az oktatásban. Ez már önmagában is olyan helyzetet teremtett, amelyben a szülők joggal érzik, hogy a megkérdezésük nélkül raktak olyan terhet a vállukra, amit nem biztos, hogy elbírnak, miközben a teljesítmény miatt az iskola felől is folyamatos a nyomás.
A gyerekek – főleg a kisebbek – nem önállók digitálisan (sem), ezt nem is lehet elvárni, és az eszközhasználat sem magától értetődő. A szülőnek sem feltétlenül. Nekem sem. Így az is sok idő, energia, míg rájövök egy-egy funkcióra, miközben lüktet a fejemben, hogy mennyi feladat vár még.
Alsós gyerekeknél – de akár nagyobbaknál is – folyamatosan ott kell állnia a szülőnek a háttérben. Segíteni, ha elakad, elmagyarázni, kikeresni, visszaküldeni, értelmezni a feladatot, tartani a határidőt, figyelni az órarendet, tudni, melyik oldalon mi a jelszó, és ismételgetni, hogy „írjad már”.
Sok helyen abban merült ki a digitális oktatás, hogy üzenetben elküldték, a tankönyvben, munkafüzetben melyik oldalon, melyik feladatot kell elvégezni, vagy netán egy külön összeállított feladatsort kaptak a gyerekek, például digitálisan. Nem nagy különbség. A magyarázat, az időbeosztás, a gyerek motiválása, a feladat visszaküldése ismét a szülőre maradt.
„Sajnos minden egyes feladatot nekünk kell a gyereken bevasalni, ha csak egy kicsit is érdekel az iskolában szerzett jegye…”
Megértem, ha csak erre futotta, tényleg! De akkor nem lehetne, hogy emberként egy kicsit belegondolunk a másik helyzetébe, és nem küldünk az elsősnek 3 oldal írást és 3 olvasmányt egy nap, mert nem biztos, hogy a szerencsétlen szülőnek nőtt még 3 feje és 6 keze, hogy 4 órát tanuljon csak vele, közben pedig ebédet főzzön, végezze a munkáját és tanítsa a testvéreit is? Nem merül fel az sem, hogy valóban annyira fontos-e levideózni, hogy megtanulta a verset vagy a labdapattogtatást? Mert ez megint a szülőnek feladat, a gyerek pedig szeptemberben is pont ugyanúgy meg tudja mutatni mindezt, mint most.
Már attól elfárad, hogy a Word-öt kell használnia
Az sem nyerő, amikor az alsósnak Word dokumentumban kell kitöltenie a feladatlapot, dolgozatot, amit nyilvánvalóan nem tud kezelni, mert nem tudja, mi a sorkizárás és a tab, miért ugrik oda, amikor ő ide írta, nem tud gyorsan gépelni, így már azelőtt elfárad, hogy nekiállna megoldani a feladatot. Úgyhogy megint kell a szülő. Persze ő is tölti le és küldi vissza.
Ebben helyzetben már önmagában sem nyerő dolgozatot íratni, de ha már muszáj, legalább csínján kellett volna bánni vele. Mégis volt olyan osztály, ahol minimálisan heti kettő, de inkább több számonkérés volt új anyagból. Aztán ha ilyen helyzetben nem küldte vissza a szülő az egyik rém fontos anyagot, mert a kismillió teendője miatt elfelejtette, egyes helyeken máris bevágták az egyest.
Most akkor ki kapta az egyest? És mire? Merthogy oktatás kvázi nem történt. Csak számonkérés, nagyrészt a szülőn.
És ez néhol egészen elképesztő szintig elment:
„Honnan a francból jön az az elképzelés, hogy mindenki hawaikodott és kumbajázott otthon a gyerekeivel két körjáték és három kuglóf megsütése között? Vért izzadtak, kisanyám, és már emészteni sem tudnak rendesen a kimerültségtől, miközben a gyámüggyel fenyegetőztek nekik, ha a krétán a feltöltés ellenére ikszedik alkalommal sem jelent meg a tanárnak a kötelező házi feladat.”
Nem lehetett volna egy kicsit engedni a tananyagból és csak kevés szinten tartó vagy lassan haladó anyagot küldeni? Egyértelműbb és hosszabb határidőkkel?
Áthallatszik a másik gyerek énekórája
Sok iskolában elindultak az online órák, ami egyébként üdvözlendő, mert megmaradt a személyes kapcsolat, a tanító néni úgy magyaráz, ahogy már megszokták a gyerekek, és abban a 45 percben legalább a szülő is behozza a lemaradását, hogy majd fizetést is kapjon. Csakhogy ebben is vannak olyan buktatók, amiket nem mindenkinek sikerül figyelembe venni.
„Ingerülten szólt a tanár, hogy csináljak valamit, mert a szomszéd szobában a másik gyerek énekórája áthallatszik és zavarja az óráját. De mit csináljak? Neki is részt kell venni az órán és ekkora a lakás.”
„Most írtam az egyik tanárnak, mert egyest akar adni a harmadikosoknak, mert nem szóltak hozzá az órához, pedig szóltam, hogy azon a gépen rossz a mikrofon, a másik meg ma nekem kell. 60 perc után még nem volt vége az órának, de elvárja, hogy figyeljenek, miközben még az arcát sem látják, nem tudnak hozzászólni, nem mernek kérdezni, mert lecseszi őket, hogy miért nem tudják, hol tartanak, miközben szakadozik a vonal, és gyerekek, basszus.”
Ugye azt nem kell elmagyarázni, hogy sok gyereknek az eszközhasználat sem egyértelmű? Vagy azt, hogy ha a chatoldalon kell választ beírni, az nekik lassan megy, mert nehéz bepötyögni? És hogy folyamatos a kísértés, hogy kipróbálja az emojikat meg gifeket, vagy írjon a barátainak, akiket régen látott? Persze ezzel zavarja az órát. Puff, egy intő. Aztán ha ebből sem ért a „gaz lator”, még az igazgató is behívja.
„Behívott az igazgató, hogy ejnye-bejnye, még egy intő és fegyelmi, meg ki is rúghatják. Röhögtem volna, ha nem vagyok dög fáradt, hogy jé, nem is tudtam, hogy úgy is ki lehet rúgni, hogy nem járunk iskolába. És mindezt pár éretlen és amúgy ártalmatlan üzenetért.”
És azt se felejtsük el, hogy erre a gyerekek sem voltak felkészítve. Nem volt szabályrendszer, megszokott, ismert oldal, biztos eligazodás az eszközön. Valóban ez a legfontosabb? Intőket, egyeseket osztogatni, folyamatosan számonkérni? Mint mond ez el az oktatásról? Teljesítménykényszer és számonkérés.
Természetesen megértjük, hogy ennyi idő alatt nem lehetett jól működő rendszert kialakítani, viszont cserébe a szülők és a gyerekek is joggal várták volna el a rugalmasságot, a megértést és azt, hogy partnerként kezeljék őket. Ehhez képest kaptak egy vesszőfutást határidőkkel, dolgozatokkal és – tisztelet a kivételnek – türelmetlen szigorral.
Fotó: Canva.
