Sokáig azt tanultuk – különösen nőként –, hogy a jó ember alkalmazkodik. Elérhető, rugalmas, megértő. Nem csinál ügyet abból, ha fáradt, vagy nincs ereje, kedve megtenni valamit. Főleg akkor érvényes ez, ha számunkra fontos ember kívánságáról van szó.
Murinai Angéla írása.
A határtartás a nők esetében szinte mindig egyet jelent az elutasítással. Pedig valójában épp az ellenkezője igaz.
A jó határok nem szétválasztanak, hanem felszabadítanak.
A határaink ugyanis soha nem a másik emberről szólnak. Egyrészt nem arról, hogy ő mit csináljon másképp, hogyan viselkedjen, miként változzon meg a kedvünkért. Másrészt nem arról, hogy a határaink meghúzása ellene irányuló támadás lenne (tehát, hogy értsd: nemet mondani a szexre nem a partner bántalmazása, hanem a saját tested védelme).
A határ mindig rólunk szól: arról, hogy mi mit vállalunk, mire mondunk igent, és hol mondunk nemet. Ez a különbségtétel kulcsfontosságú, különösen egy olyan társadalomban, ahol a nőket évszázadok óta arra szocializálják, hogy mások érzéseit, igényeit, kényelmét automatikusan a sajátjuk elé helyezzék.
Sokan azért élik meg a határhúzást agresszióként vagy bántásként, mert a határ helyén korábban önfeladás volt. Sarri Gilman, amerikai pszichoterapeuta, író és oktató, aki évtizedek óta a személyes határok, az önazonosság és a belső biztonság kérdéseivel dolgozik, nagyon pontosan írja le ezt a jelenséget:
amikor valaki megszokta, hogy a másik ember mindig elérhető, mindig rugalmas, mindig „jó”, akkor a legkisebb változását is fenyegetésnek éli meg.
Nem azért, mert a határ valóban támadó lenne, hanem mert felborít egy korábbi, láthatatlan egyensúlyt, amely neki jólétet hozott, igaz, a másik ember kárára. Ilyenkor szinte törvényszerűen megjelennek a vádak, miszerint a másik megváltozott (megőrült!), önző lett, már nem olyan, mint régen (és itt a régen egy idealizált állapot).
Ezek a mondatok gyakran nem rosszindulatból hangzanak el. Sokkal inkább abból a kényelmetlen felismerésből fakadnak, hogy eddig valaki profitált abból, hogy a másik feladta önmagát.
Csakhogy a régi működés ára a kimerültség, és önmagunk elvesztése volt.
Gilman szerint a nemet mondás az egyik legkritikusabb pont a határtanulás folyamatában. Itt válik ugyanis világossá, hogy a határok nem attól jók, hogy mindenki örül nekik, hanem attól, hogy összhangba hoznak minket önmagunkkal.
Ha egy kapcsolat csak akkor működik, amikor az egyik fél túlterheli magát, akkor az nem egyensúly, nem kölcsönösség, hanem kizsákmányolás még akkor is, ha ez nem tudatos, és nem rosszindulat vezérli.
Mert bizony gyakran nem a rosszindulat vezérli. A férfiak ugyanazt tanulják a nőkről, amit a nők önmagukról. Azt, hogy a nőnek természetes állapot és öröm, ha önmagát háttérbe szorítva szolgálhatja mások jólétét. Épp ezért sokan ezt olyan magától értetődőnek tekintik, hogy meg sem kérdőjelezik, jó-e ez a nőnek. Azt annál inkább, amikor a nő kilép ebből a szerepből.
Nagyon fontos tudatosítani a másik oldalban is, hogy a határtartás nem büntetés, bántalmazás, és nem érzelmi zsarolás.
A határ tartása, meghúzása nem a másik bántása, hanem kimondása annak, hogy eddig és ne tovább, mert itt kezdődik az, ahol már én sérülök.
Bár a női határtartás nehezen elfogadott, paradox módon épp ettől válhatnak a kapcsolataink tisztábbá. Mert ahol nincs határ, ott előbb-utóbb harag lesz, passzív agresszió, kiégés, elfordulás.
Ahol nem mondhatok nemet, ott egy idő után én magam válok egy nagy, vörösen villogó NEM-mé.
A határhúzás tehát nem eltávolít, hanem megmutatja, hol végződöm én, és hol kezdődik a másik. Ez pedig rendet teremt. Megteremti a teret arra, hogy önazonosan, vállalhatóan, élhetően lehessek jelen a kapcsolatban. Ez hosszútávon fontosabb, mint az, hogy mindenki szeret minket.
Talán mostanra kiderült, hogy a határokkal kapcsolatos nehézségek nem személyes alkalmatlanságok vagy jellemgyengeségek, hanem egy rendszerszintű probléma részei. Olyan mintázat, amely már gyerekkorban elkezdődik, és amelyet újra és újra megerősít a család, az iskola, a média, a munka világa, míg mi magunk tesszük belső tulajdonsággá (internalizáljuk).
A kisfiúkat nem nevelik arra, hogy adják fel a határaikat. Nem tanítják őket arra, hogy mindenáron engedelmesek legyenek, hogy mások kedvéért lépjék át a saját komfortjukat. Nem is küzdenek férfiak tömegei határtartási problémákkal.
A lányok ezzel szemben egészen mást hallanak kiskoruktól kezdve.
Légy kedves. Ne hisztizz. Ne legyél ilyen érzékeny. Engedd el. Alkalmazkodj. Ne csinálj jelenetet. Ismerős mondatok ezek, melyek a tudatos dresszírozás részei.
Egy olyan nevelési logikának, amely arra készíti fel a lányokat, hogy elfogadják, a saját szükségleteik másodlagosak, a konfliktus veszélyes, a nemet mondás pedig szeretetvesztéssel jár.
Mire felnőnek, az önfeladás már ismerős terep számukra, láthatatlanná válik, és mindennapi reflexként jelenik meg: túlórázom, mert nem akarok csalódást okozni; meghallgatom a bárkit is, mert neki most nagyobb szüksége van rá, mint nekem a saját időmre; elhallgatok, mert nincs erőm a következményekhez.
Ezek nem egyéni kudarcok, hanem a rendszer által betanított túlélési stratégiák. Ezért is nehéz tudatosítani őket. Sokan csak azt érzik, valami nem jó a kapcsolataikban, hogy egyre inkább elfogynak, de nem látják, hol a hiba, hiszen ami történik velük, az rég normalizálva van.
Továbbá, amikor egy nő felnőttként végre megtanul nemet mondani, felszabadulás helyett gyakran ezt is újabb szorongásként éli meg. Az a belső hang, amely azt kérdezi: biztos jól tettem? Nem voltam túl kemény? Nem bántottam meg? Nem leszek ezért elutasítva? csak duruzsolja szakadatlanul azokat a fordulatokat, amiket addigi élete során ezerszer hallott.
A bűntudat is azért jelenik meg, mert a rendszer így kondicionált minket. Arra tanított, hogy a női szerethetőség ára az alkalmazkodás. Hogy a kapcsolat megtartása fontosabb, mint az önazonosság.
A határtanulás tehát nem csak személyes fejlődés, hanem politikai és társadalmi tett is. Minden nő, aki a bűntudat ellenére is kitart a határai mellett, megszakít egy generációs mintát, így segítve, hogy az utánunk jövők ne essenek hozzánk hasonló csapdákba. Ez az a pont tehát, ahol a határtartásunk már nem csupán egyéni út, hanem fontos társadalmi tényező, mondhatni, lázadás, amely bontja a rendszert, és egy jobb jövő felé visz.
Murinai Angéla könyveit itt találod.
Ez is érdekelhet:
Murinai Angéla: Hogyan veszítik el a nők önmagukat, és miért fontos a női közösségek megtartó ereje?
Kiemelt kép: Murinai Angéla fotója.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
