Mi lenne, ha egy nő ötvenévesen azt mondaná, hogy most rajtam a sor? Hogy most végre nem csak anya és felesége akarok lenni, hanem élni akarok? Mert itthon még akkor is magyarázkodni kell, ha csak élni szeretnél.
Bertalan Sonja írása.
Nemrég láttam egy harminc felé járó nőt — most nem is tudom, mondjam-e, hogy nem magyar és nem is európai —, aki egy hosszabb elvonulás után úgy döntött, hogy vadászpilóta lesz. (Persze nem arról van szó, hogy például tanári pályáról váltana, de nem is ez a lényeg.)
Először csak elmosolyodtam, milyen merész álom! Aztán megérintett a gondolat, hogy ez mekkora szabadság. Megengedni magadnak, hogy újraálmodd az életed. Nem azért, mert muszáj, hanem mert meg akarod tenni.
És ekkor jutott eszembe, milyen más lenne, ha ezt egy nő Magyarországon mondaná ki.
Ha valaki harmincévesen bejelentené, hogy mostantól vadászpilóta szeretne lenni. Valószínűleg előbb kérdeznék meg tőle, hogy „de miért nem inkább valami normális dolgot csinál?”, mintsem hogy azt mondanák: „de jó, hogy meg mered próbálni!”.
Ezeket a reakciókat már mindenki ismeri:
Ha egy nő nem vállal gyereket, akkor önző.
Ha csak egy gyereket vállal, akkor sajnálják: „Szegény, egyedül nő fel.”
Ha négyet, akkor meg biztosan „nem dolgozik semmit egész nap, csak a gyerekekkel van.”
Ha harmincévesen nincs férjnél, akkor „valami baj van vele.”
Ha fiatalon megy férjhez, akkor „minek sietett ennyire?”
Ha karriert épít, akkor „karrierista.”
Ha otthon marad, akkor „eltartatja magát.”
És persze, ha negyven körül úgy dönt, hogy új életet kezd, „az életközepi válság.” Ha ötven fölött mondaná, hogy világot látna, új városokat fedezne fel, új embereket, esetleg önmagát, akkor meg elhűlve kérdeznék: „De hát mi lesz a gyerekeivel?”
Mintha az anyaság egy életre szóló tilalomfa lenne, és csak addig lehetnél önmagad, csak addig próbálgathatnád a szárnyaidat, csak addig dönthetnél magadról és a változásról, amíg nem szülsz.
Onnantól nem te vagy a főhős a saját életedben, hanem a mellékszereplő, aki mások életét rendezi a háttérben, mert ez a „normális”, mert ez az egyetlen elfogadható magatartás.
És közben egy férfi, aki ötvenévesen úgy dönt, hogy kilép egy házasságból, ahol gyerekek vannak – nos, ő csak „újrakezdi.”
Ő „önmagát keresi.”
Ő „végre meg meri tenni, amit mindig is akart.”
Ha azt mondja, elköltözik Timbuktuba, senki nem kérdi, hogy „de mi lesz a gyerekeivel?”. Ha bejelenti, hogy egy évig világkörüli úton lesz, maximum annyit hall: „Mekkora bátorság!”
De ha ugyanezt egy nő tenné?
Ha ötvenévesen azt mondaná, most rajtam a sor? Most végre nem csak anya, nem csak feleség akarok lenni, hanem valaki, aki kíváncsi, aki élni akar?
Akkor jönnének a sóhajok, az értetlen fejek és a félhangos ítéletek.
Pedig lehet, hogy most először nem mások életét akarja élni. Lehet, hogy most először nem fél attól, mi lesz, ha nem felel meg. És talán ez az igazi bátorság, mert persze tudjuk, hogy ehhez nem is kell feltétlen világgá menni, hanem csak elindulni saját magunk felé.
És miért is lenne elképzelhetetlen, hogy ezt ne egyedül tegye?
Egy nő akár a gyerekeivel együtt is útnak indulhat, hogy a változás ne bontson szét, hanem épp összekapcsoljon egy családot.
Miért csak a férfiak mehetnek világot látni, miközben egy nőnek magyarázkodnia kell, ha pár napra kiszakad a rutinból?
Miért ne gondolhatnánk úgy a változásra, hogy az lehet közös is, családban, párban, egymás mellett? Egy család is igazodhat a nőhöz, mert az ő álma is számít.
Mert a szabadság nem a magányról szól, hanem a választásról, arról, hogy szabadon döntheted el, merre mész, és kivel. Lehet együtt menni, lehet közösen változni, csak legyen benne tér mindenkinek.
Persze direkt túloztam el dolgokat, de az a helyzet, hogy még a kisebb lépéseket sem érti a világ.
„Ennyi idősen mit akar ez már?” – kérdezik.
Hogy mit?
Mindent.
És csak annyit, amennyit bárki más is megtehetne.
Akár nő, akár férfi.
Hálás vagyok, hogy vannak körülöttünk emberek, akik hagyják, hogy változzunk. Nem mindig tudatosan, de kölcsönösen, őszintén és szeretettel.
Talán ettől működik, hogy mindenkinek jut egy kicsi tér és szabadság.
nyitókép: freepik
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
