Ezernyi előnye lehet, ha egy pillanatra magunk mögött hagyjuk a klasszikus utazási szokásainkat és fejest ugrunk az ismeretlenbe. Ilyen számomra a house-sitting, illetve pet-sitting, amibe egy álmos, fantasztikus faluban kóstolhattam bele legelőször. Az októberi, svájci kiruccanás kis túlzással életmentő volt: a háborítatlan hegyi levegő, a Genfi-tó őszi csillogása az Alpok ölelésében, a végtelen szőlősorokkal szabdalt Chardonne – mindez visszarepített a középpontomba és egy másfajta nyugodtságra tanított.
Stúdiók, villák és farmok közül válogathatunk
A Nomador lényege abban áll, hogy a kisállat-, illetve háztulajdonosok megosztják a hirdetésüket, amiben egy adott időszakra sittert keresnek (legyen szó pár napról vagy akár hónapokról), az utazók pedig üzenetben jelentkezhetnek a kiírásra.
Helyszín és időpont szerint is lehet szűrni, sőt akár a térképet mozgatva is elmerülhetünk a hirdetések hosszú sorában. A nagyvárosi stúdiólakásoktól a tengerparti villákig hatalmas a szórás, sőt a kisállatok sem mindig olyan kicsik. Vannak, akik lovaikhoz vagy egy nagyobb farmra keresnek embert. Sőt, rágcsálók, halak, egyéb kis kedvencek is előfordulnak, ám én elsőre macska- és kutyagazdik után kutattam.
Posztmodern cserekereskedelem
Igazi win-win helyzetek szökkennek szárba a házvigyázó (house-sitting) oldalaknak köszönhetően: amíg a ház tulajdonosai elutaznak, nem kell vagyonokat költeniük macska- vagy kutyahotelekre, és a sitterek is jól járnak, hiszen úgy fedezhetnek fel új helyeket, hogy nincs gondjuk a szállásra.
Kvázi csak a közlekedést és az étkezést kell saját zsebből megoldani. Annak az értékét, amit ott kapunk – testközelből megismerni egy másik kultúrát és közben élvezni az „állatterápia” előnyeit –, nehéz felbecsülni.
A bizalom persze megkerülhetetlen kulcsszó ebben az egész sztoriban. Mindkét félnek át kell lépnie a saját aggodalmain (drámaian fogalmazva: a házvigyázó nem fogja kirámolni a vendéglátó lakását, és a ház tulaja sem fogja kivenni a sitter veséjét…). Ehhez persze olajozott kommunikációra, előzetes egyeztetésekre van szükség.
Videóhívás, repjegyvadászat és egy csipetnyi tervezés
Őrült szerencsésnek érzem magam, mert a legelső hostom egy szinte velem egyidős csaj volt, akivel az első perctől jól megértettük egymást. Az üzenetváltást pár nap múlva videóhívás követte, ahol kicsit összeismerkedtünk, megmutatta az otthonát és a tündéri, fekete-fehér, ötesztendős, Malbec névre keresztelt macskáját.
Ezután már bátran lefoglalhattam a repülőjegyet és ő is hátradőlhetett, hogy az októberi, kéthetes kiruccanása alatt lesz, aki gondoskodik a cicájáról.
Az időpont közeledtével még néha-néha üzentünk egymásnak. Tudtam, hogy várni fog a vonatállomáson, elvisz majd bevásárolni, hogy könnyebb legyen a dolgom és ne cipekedjek annyit a hegyvidéki emelkedőkön. Aztán ebédelünk egyet, bemutat Malbec-nek és körbevezet a lakásban.
Minden így is történt, sőt eligazított az alagsori mosodában, részletezte a szelektív hulladékgyűjtést és komposztálást, kaptam egy listát a környékbeli látnivalókról és egy doboz csokoládét. Ám, ami még ennél is fontosabb, hogy beszélgettünk néhány órát és még inkább megerősödött az a bizalom, amit előtte csak Zoomon keresztül tudtunk egymásba fektetni.
Chardonne sármja – szőlőn innen és túl
Talán a hajnali indulás, a kristálytiszta levegő mámora és a tény, hogy ismét frankofón országban vagyok, így együtt eredményezte, hogy csak később, a tóra néző erkélyen álldogálva esett le a tantusz: itt vagyok, két hétig Chardonne az otthonom.
Mivel a munkafüggőség előszobájában táncolok és egyedül viszem a vállalkozásomat, nagyjából megterveztem, hogy miket szeretnék felfedezni, amikor kiszabadulok a laptop mögül.
Chardonne tökéletes kiindulópont bejárni a Genfi-tó (Lac Léman) környékét, de ez a falu maga is olyan bájos, békés, képeslapra illő, hogy minden kis szegletére érdemes rácsodálkozni.
A hegyoldalba épített település a Lavaux borvidék egyik fantasztikus termőhelye. A borvidéket 2007-ben vették fel az UNESCO világörökségi listájára, ám a borász családok generációk hosszú-hosszú sora óta művelik a teraszos szőlősorokat. Sőt, a borkészítési hagyományok alapjait már a 12. században lefektették a helyi szerzetesek.
A vidék borainak igazi varázsát két nézőpontból értettem meg igazán. Az egyik maga a kóstolás volt az À la Demi-Lune-ben, Chardonne kihagyhatatlan éttermében. A másik pedig azokat a pillanatokat sűríti magába, amikor a piros siklóval (funiculaire-rel) közlekedtem a part menti Vevey, Chardonne és a Mont Pèlerin erdős csúcsa között.
A siklóból ugyanis végigpásztázhatjuk a végtelen szőlőbirodalmat, aminek a lábánál ott hever a csillogó Lac Léman, háttérben a csipkés, fehérlő hegycsúcsokkal.
Éppen nem sokkal előtte szüreteltek, így Chardonne utcáit járva többször is belesétáltam abba a szőlőprés-illatfelhőbe, ami éppen úgy kanyargott kifelé a pincészetek kapujából, mint a hajnali kenyérillat a francia pékek kemencéjéből.
Csokoládé- és sajtmánia – háttérben az alpesi kürt hangja
Vevey, Chardonne és a Mont Pèlerin hármasán túl volt szerencsém felfedezni Lausanne-t, Vaud kanton fővárosát, ahol a művészeti múzeum (Musée cantonal des beaux‑arts), az olimpiai múzeum (Musée Olympique), az égbe nyúló katedrális, a Brotherfields. Café, a La Chocolatière csokoládéboltja és a belvárosi utcák mind-mind bakancslistásak.
Érdekes élmény volt még, ahogy – a pontos és szélsebes svájci vonatoknak köszönhetően – egyetlen napba sűrítve néztem meg Bern, Baden és Zürich városát. Lehet, hogy én nem készültem fel eléggé, de egy kisebb kultúrsokk ért, amikor reggel még bonjour-t köszöntem a szomszéd néninek, aztán másfél óra múlva, Bernben német szavak cikáztak a levegőben.
Nem is érkezhettem volna jobbkor: épp a szombati piac forgatagát, sőt egy sajtfesztivált is elcsíptem, ahol három zenész az alpesi kürtjét is megszólaltatta.
Az árusok kedvessége, az őszi virágcsokrokat választó helyiek, majd a fondue-t kóstoltató sajtkészítők mosolya – szerintem a hagyományos, „kötelező körös” városnézésnél milliószor jobb ezekben elmerülni.
Éppen ezért ajánlom jó szívvel Zürich Escher Wyss negyedét is, ahol nyüzsgő bárokat, izgalmas second hand és vintage lelőhelyeket, sőt egy ódon fotófülkét is találhatunk.
Ázsiait vacsorázni a Genfi-tó partján egy dél-amerikai sráccal
Sokan kérdezték a hazautazás óta: nem rossz egyedül útra kelni, nem furcsa két hétig elvonulni?
Ami engem illet,
imádok egyedül repülőre pattanni és váratlan élményeket szerezni, de ez nem azt jelenti, hogy a célországban végig teljesen egyedül vagyok. A szomszédokon túl olyan véletlen találkozások is létrejöhetnek, mint ami az egyik napsütéses délután, a piros siklóra várakozva történt.
Egy dél-amerikai sráccal elegyedtünk szóba, aki immár 10 éve Svájcban él. Tettünk egy hatalmas kört a hegyen, ittunk egy sört a fenti chalet teraszán, majd lementünk a tóparti Vevey-be, hogy megmutassa a kedvenc vietnámi éttermét.
Kell-e több egy utazás során, mint megfejteni a világ dolgait egy ismerős idegennel?
A válasz tehát: egyáltalán nem furcsa két hétig elvonulni! Sőt, inkább attól tartok, hogy az állatszittingelést és ingyen szállást kínáló külföldi oldalt böngészve ugyanúgy elveszíthetjük az időérzékünket, mint TikTokon vagy a különböző randiappokon.
De itt legalább ghosting, breadcrumbing (eltűnés, „morzsadobáló” kommunikáció – a szerk.) és egyéb toxikus viselkedések helyett életre szóló utazásokat hozhatnak a chatelések.
Képek: Ihász Nóra képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
