A napokban olvastam a hírt, hogy öngyilkos lett egy belga lány Ozorán. Temérdek negatív hangvételű komment került a cikk kapcsán a netre. Rögtön elhatároztam, hogy megírom a saját tapasztalatom, az ellenpólust, hogy milyen élményekkel jöttem haza én anyaként ugyanarról a rendezvényről, ahol két kisgyerekünkkel voltunk. Egy szóval: felejthetetlen!
Összeszűkült gyomorral, a férjemmel és két kiskorú gyermekemmel indultam el fesztiválozni Ozorára, de kisimulva, feltöltődve jöttem haza. Álmomban sem gondoltam, hogy ki tudok kapcsolódni egy 50000-es tömegben, dübörgő basszusban a gyerekeimre vigyázva.
Sosem tudtam azonosulni az O.z.o.r.a fesztivál hippiszerű közönségével, mezítláb fesztiválozni trendi indiai ruhákban számomra inkább tűnt úri murinak, mint mozgalomnak a világbéke zászlaja alatt.
Csakhogy férjem munkát kapott a fesztiválon, s el akart vinni minket is, mert lehetősége nyílt rá. Meghasonulás volt számomra elképzelni, ahogy a tömegiszonyommal, a kinyúlt anyatestemmel libbenek egyik színpadról a másikra, nyakamban a kétévessel a tíz éves fiam kezét szorítva lengén öltözött hippilányok, sáremberek, zsonglőrök között a lüktető goa forgatagban.
Felelőtlenség kiskorúakkal fesztiválozni? Egy házasságban előnyös, ha rugalmasak a felek és minden közös kaland szervezéséhez készítenek B tervet arra az esetre, ha másképp sikerülnek a dolgok, mint azt várták.
Felelősséget vállalunk azért, hogy beismerjük és ne erőltessük egymásra azt, ami nem megy. Őszintén mondom, engem a B terv tartott motivációban, amikor elfogadtam férjem meghívását a “családi nyaralásra”.
A B terv szerint, ha nem bírjuk a tömeget, túl hangos a zene, nem tudunk aludni éjjel, vagy bárkinek bármi kényelmeteln, sátrat bontunk és AZONNAL HAZAJÖVÜNK. Huh.
Nagy kő esett le a szívemről, amikor ez az egyezség megszületett, robaja még most is fülemben cseng.
Megpróbáltam úgy tekinteni a családi fesztiválozásra, mintha csak kempingezni mennénk. Minden fontos dolgot bepakoltam, amire anya gondolhat egy nyaraláson. Imádom a kihívásokat, úgyhogy a bátorságomat is igyekeztem nem otthon felejteni. Indul a buli. Megérkeztünk.
A családi kemping ekkorra már megtelt.
Az O.z.o.r.a Fesztivál Dádpusztán, egy 145 hektáros területen található, ahol öt nagyszínpadon szól a psytrance stílus teljes skálája.
Ijesztően sok autó és sátor az út szélén, a helyszín inkább tűnt gépjárműparknak, mint a természet lágy ölének. Addig kőröztünk az autóval, amíg meg nem találtuk azt a lankát, ahova nem hallatszott el a dübörgő zene. Ez volt számomra az ideális kezdet. Életjel.
Mondanom sem kell, legjobban amiatt aggódtam, hogy elhagyom valamelyik gyereket vagy a férjemet a hatalmas tömegben, közben meg térerő sincs,
hiszen azt mondtuk a nagyszülőknek induláskor, hogy nem fogunk sokat jelentkezni, mert nincs térerő. Térerő mégis volt és néhány powerbankot is magunkkal vittünk.
Ettől függetlenül valóban alig küldtünk életjelet az ősöknek, mert arra már nem jutott idő. Az első séta végtelen hosszúra nyúlt. A színpadok, étkezdék, bazársor jó félórányi sétára vártak minket. Először túrahordozóval feszültünk a távnak, egy nappal később szereztünk egy fesztiválkocsit a gyakorlottabb szülőktől.
Később rájöttünk, hogy traktorral utazva meg több energiát spórolunk. Minden méteren találtunk valami új élményt.
Olyan ez a hely, mint egy giga nagy játszótér. Talán azért olyan varázslatos Ozora miliője, mert rengeteg a gazdagon díszített részlet.
Véletlenül sem egy barokk templomot akarok a hasonlatba szorítani, sokkal természetközelibb ez a pompa.
Szántóföldekkel övezett, ligetekkel tarkított sétány, tóval, Liliputi erdővel, színesebbnél-színesebb árnyékolók a táncterek felett, fluoreszkáló freskók egy tehéncsordának fenntartott fa dómban, löszfalba vésett szobrok, kilátó, művészeti galéria, főzőliget fűszerkerttel, teaház, jóga, kézműves foglalkozások, artista mutatványok, bazársor vár a zenei töltődés mellett.
Nomád életérzés, komfortos kivitelezésben.
A fesztivál területén nincs melegvíz, ellenben rengeteg szemetes, ivókút, pottyantós wc és hidegvizes zuhanyfülke épült, melyeket naponta kétszer tisztítanak.
Felkészültem lelkileg arra, hogy a gyerekeim pár napig nem fürdenek, nem alszanak, vagy undorodnak a komposzt toilett használatától. Ennek ellenére minden nomád szokást örömmel elsajátítottak, legjobban persze a sátrazást és a végtelen tereket élvezték legjobban.
Létezik olyan tömeg, ami nem nyomaszt.
Beszámolóm elején említettem, hogy nem tudtam magam elképzelni a falatka ruhákban poppoló csajszik és a pszichedelikus jelmezek mögé bújt önmegvalósító entitások közt bulizás. Ennek oka, hogy negyven fölött kínosan ügyelek rá, hogy ne nézzek ki hülyén, ha kiteszem a lábam otthonról.
Ozorán végre nem kellett tükörbe néznem, mert tükör se volt sehol. Viríthattam a 25 éves lyukas “otthoni” Nirvana pólómban, a sokféle ember közül egyik arcon sem láttam a feliratot: “Úristen, hogy vehet fel egy anyuka ilyen szakadt ruhát!” vagy “Ráférne arra a hátsóra a mozgás!”, stb. Annyira boldog voltam. Csak úgy lenni, lenni, ahogy tetszik.
Nézni, ahogy a gyerekek a csöppnyi homokozóban játszanak egy mező közepén egyetlen kiszáradt körtefa árnyékában. Színes pontként szappanbuborékot fújni a vibráló színpad előtt.
Ráérősen sorba állni az ebédért, hagyni, hogy ránk esteledjen a szabadtéri cirkuszban és fáradt lábbal beesni a sátorba, felriadni egy-egy turista hangos szavára, majd összebújni szeretetben ugyanúgy, mint egy átlagos nap után, csak valahogy többet mosolyogva.
Legkisebb fiam utolsó nap megállt az út szélén és integetett a hazatérő autóknak. Az utasok észrevették, visszaintegettek. Olyan szép volt hagyni, hogy tegye, ami boldoggá teszi és nem sietni valahová.
képek: Vidra Tekla
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
