Ezzel a sokat sejtető címmel ütöm fel életem első, de biztosan nem utolsó dél-franciaországi útinaplójának fedelét, mert drága barátnőm, Antónia nélkül – aki bő egy évtizede helyi lakos − talán sosem kerülök mindannak a festői szépségnek a közelébe, amit a Cote d’ Azur mentén húzódó kisebb-nagyobb városok pazar látványa nyújt. Nemcsak a történelmi- és kulturális időutazás, de a valódi, mediterrán életöröm is örökre rabul ejtett.
Aix an Provence
Vendéglátónk napfénytől és virágoktól ragyogó otthona mindössze néhány kilométerre esik Provence fővárosától Aix en Provence-től (ejtsd eksz-an-provansz) a platánfák, a szökőkutak és Paul Cézanne egykori alkotóhelyétől.
Főutcája, a Cours Mirabeau ketté választja a belvárost, ami a nap minden szakában lüktet, mindkét oldalán üzletekkel, turistákért versengő teraszokkal, ahová az itt élők is szívesen ülnek be egy hamisítatlan francia vagy akár angol reggelire is, amit tíz óráig csíphetünk el. Cézanne egykori törzshelye, az 1792-ben megnyitott Deux Garcons (A két pincérfiú), is itt található, ahol legjobb barátjával a regényíró Émile Zola-val gyakran kevergették a duplájukat.
A kávézóban megfordult számtalan hazai és külföldi sztár az idők során, Picasso, Piaf, de Alain Delon-tól Kirk Douglas-ig még George Clooney is, és a vendégkönyvben többek között Albert Camus, drámaíró és filozófus bejegyzése is olvasható. A helyiség a covid járvány előtt leégett, azóta felújítás alatt áll, de sokan úgy vélik, a tűzzel a hely mágiája is odaveszett.
Szerencsére a sétáló utca két oldalán van még látnivaló, a terebélyes lombkoronák még a legmelegebb órákban is lehetővé teszik a kényelmes andalgást, és a heti két piacot is, amikor a helyi termelők és kereskedők változatos portékái között lehet válogatni. Itt kóstoltam először levendulával ízesített kolbászt, a legédesebb mézet felülmúló, szilva nagyságú cseresznyét, és itt vásároltam meg életem első, szinte földig érő, lenge nyári ruháját, a hozzá illő szalmatáskával.
A középkori óváros keskeny, kanyargós utcácskáiban a színes, két három emelet magas házak keskeny spalettákkal takart lakásai alatt barátságos kisboltok és kávézók, cukrászdák is akadnak szép számmal, ahol új hivatásomban az édes élet nagyköveteként, nem esne nehezemre a helyi citromtortácskából naponta többet is elfogyasztani.
Marseille
A város nemcsak a Taxi című filmek kissé zavaros cselekményeinek színhelye, de Franciaország második legnagyobb városa és annak kikötője, amit nemcsak a Földközi-tengerre néző páratlan fekvése tesz látványossá, hanem történelmi atmoszférája és multikulturális sokszínűsége.
Aix en Provence-től mindössze 30 kilométernyi autózással vagy helyi buszjárattal is el lehet érni a Le Vieux Port-ot vagyis a régi kikötőt, ahol az apró halászcsónakok mellett jachtok, és a szikrázóan azúrkék nyílt víztől a várost két oldalról őrző, középkori erődök látványa fogjul ejti a látogatót.
Magától értetődő volt, hogy mi is sorban állunk a kirándulóhajóhoz, ami Alexandre Dumas regényéből ismert, titokzatos If várához viszi a soknyelvű tömeget.
A kis szigeten álló, még ma is félelmetesnek ható vár apró börtöncelláiban egykor Monte Cristo grófja is raboskodott, és amikor magamra csuktam az egyik férfikar vastagságú ajtót, nehezen hittem el, hogy innen bárki megszökhetett akkoriban.
A kikötőbe visszatérve, nagyjából negyedóra alatt kaptat fel a turistákkal tömött busz a város legmagasabb pontjára, a Garde Hill-en (154m) található, Notre-Dame de la Garde székesegyház, amely neobizánci stílusban épült és 1864-ben szentelték fel.
Hűvös kis termeiben elkelt a pulóver, a szépen faragott padok elmélyült imádságra hívogattak, és miközben a szeretteim egészségéért fohászkodtam, egykori hívők százainak köszönő táblácskáin pihentettem a szemem. A dombról és a templomból káprázatos panoráma nyílt a kikötőre és távolabb If várára, az ember folyamatos késztetést érzett, hogy minden irányból megörökítse, pedig képeslapokon, posztereken és hűtőmágneseken is hazavihető a látvány.
A kikötő mellett még az óváros, La Panier szűk utcácskái, sikátorai is a város izgalmas múltját idézik, de itt található az Európai Civilizáció Múzeuma és Marseille legújabb látványossága, a 2022-ben megnyílt Barlang Múzeum.
1985-ben egy francia búvár, Henri Cosquer, a város közvetlen közelében, a tenger alatt, 37 méteres mélységben egy barlang bejáratát fedezte fel és belépve különleges, a jégkorszak idejéről származó rajzokat talált, (nektek elárulom, még bizonyos emberi testrészeket ábrázolót is), melyeknek életkora átlagosan 28 ezer év. A nagyközönség számára több szakember együttes munkája tette láthatóvá a barlang tökéletes mását, aki a városban jár, semmiképp ne hagyja ki.
Avignon
A monumentális várkastélyok látványa már a történelemkönyvekből is lenyűgözött, így biztos voltam benne, hogy a világörökség részének számító Pápai Palotát és a Rhone folyót félig átszelő Pont d’ Avignon-t vagyis a középkori hidat egyszer látni fogom. Kelemen pápa volt az első, aki ide helyezte át székhelyét és később be sem tette a lábát Rómába.
A palota homlokzata és égbe nyúló tornyai olyanok, akár egy erődítményé, de a XIV. századi, zűrzavaros vallási-és hatalmi harcokban szükség is volt az egyházi erődemonstrációra.
Az avignoni híd érdekessége, hogy egyszer csak véget ér a folyó közepén, de még így is pazar látvány tárul elénk, ha visszanézünk a palota felé. A városban épp július közepén, ott létünk idején zajlott a színházi fesztivál.
Az ódon városka főterén jelmezekbe öltözött, festett arcú, parókás fiatal lányok és fiúk, vidáman toborozták a népet az esti előadásokra. El sem tudtam képzelni, hogy nem esnek össze ájultan ebben a hőségben, mi a végkimerülés határán ültünk le ebédelni.
Jóllakottan, három gombóc fagyival a kezemben vettem észre, hogy épp az El Cid kávézó mellett állunk. Aki látta valaha is a franciák egyik nemzeti kincsét, a fájdalmasan fiatalon elhunyt, Gérard Philipe-t játszani, az sosem felejti. Drága nyagyanyámmal ámultuk végig két, lélegzet elállítóan gyönyörű ember, – a másik természetesen az isteni Gina Lollobrigida – főszereplésével készült Tulipános Fanfant, amit itthon Királylány a feleségem címmel vetítettek.
Csúcsra járatták a filmrendezők, ő volt a világháború utáni európai film legnagyobb sztárja, és többek között neki köszönheti Avignon a híres színházi fesztivált és itt játszotta el számtalanszor El Cid szerepét, ebben a jelmezben kísérték utolsó útjára is.
A színészt Avignon hercegének hívták, aki A kis herceget is egyedülálló férfi bájjal tudta felolvasni. Korai halálát nemcsak a franciák, de az európai filmesek is sokáig gyászolták.
Exupery 1944-ben épp Marseilles felett zuhant le gépével, regénye világsikerét meg sem érhette.
Valensole levendulavirágzás idején
Nyár derekán legalább egyszer látni kell a lila óceánként hullámzó mezőket, még aratás előtt, mondta barátnőm, és erre egy délután is elegendőnek bizonyult. Az út szélén parkoló autók mellett szorgalmasan fényképezkedő turisták sorába mi is beálltunk, és a szabályos levendulasorok közé sétálva, a sűrű virágillattól szinte elbódulva, szorgalmas méhecskék dongásával kísérve vártuk a naplementét.
A legközelebbi faluba érve sem ért csalódás bennünket, hiszen az egyetlen főtéren mindössze két étterem is tömve volt helyiekkel és turistákkal vacsoraidőben. Mivel esélytelen volt asztalra várni, így felkaptattunk egy szűk, kanyargós utcácskán, ahol egy idős bácsi meztelen felsőtesttel, kertésznadrágban öntözte virágait a keskeny, olíva zöldre mázolt bejárati ajtó előtt, és előre köszönt.
Az egyik emeleti ablakpárkányon kövér, fekete macska nyújtózott el, akit természetesen azonnal lefotóztunk, és a nyitott ablakon át a házigazda is lemosolygott ránk. A levendulamezők kis falvaiban a falak, a szökőkutak, az apró boltocskák homlokzatai is mesélnek. Valensole, a maga ódon romantikájával a világ levendulatermésének 80 százalékát adja.
St.Raphael
Cannes és St.Tropez között az Azúr part szinte mértani közepén található, a turisták által talán kevésbé ismert és látogatott kisváros, ahol a főutcán sétálva a déli órákban, senki nem lépett a sarkunkra. A forró levegőt épphogy enyhítette az errefelé misztrálnak nevezett széljárás, és az aprócska kikötőben ringatozó vitorlások árbócainak csilingelése aláfestő zeneként hatott, a közeli étteremben rendelt tengeri fogásainkhoz.
Az ebédet lejárva megcsodáltuk a zömében XV-XVII. században épült házakat, egy a városképhez tökéletesen illő, de fiatalnak számító bazilikát, és egy kisebb téren azt a vidám papot, aki locsolócsővel hűtött egy csapat gyereket, akik hangos nevetéssel lökdösték egymást a vízpermet közelébe.
Volt időnk betérni egy barátságos kis cukrászdába is, ahol a megszámlálhatatlan aprósütemény és helyi specialitásnak számító mandulás édesség, a Calisson kimérve és masnis celofánba csomagolva kínálta magát. A cukrozott rágcsálnivalók helyett egy jéghideg, vaníliás pohárkrémmel indultam tovább, aminek alján a málnazselé volt a nap fénypontja.
Miközben a strand felé igyekeztünk, újabb bizonyítékot szereztem arról, hogy a francia nők kortalansága nemcsak szóbeszéd, és hogy ebben az ékszerdoboznak számító városkában jóval csinosabbak, mint eddig bárhol. Térdig vagy bokáig érő, színes nyári ruhák, többsoros láncok, karperecek és nagyméretű fülbevalók, igen, még a 60-70 pluszos korosztályban is, és a napsütötte bőrt kiemelő, élénk színű rúzs.
A strand apró kavicsos, keskeny sávján még épp találtunk helyet késő délután, és a hirtelen mélyülő vízben üldögélve azon tűnődtem, hogy a természet festővásznán megint egy újabb kék árnyalatot fedeztem fel. Hazafelé a parti országutat választottuk, hogy felnőtt-gyerekem kívánságát teljesítve, a híres nagy nevettető, Louis de Funes csendőr filmjeinek színhelyén, St. Tropez-n is átautózzunk.
A város érdekességeihez tartozik, hogy a mellette húzódó aprócska település, Ramatuelle, Gerard Philipe nyári pihenőhelye volt egykor, és ahol végakarata szerint örök nyugalomra helyezték, a mai napig zarándokhely.
Monaco
Aki megfordult már a világ második legkisebb, de legsűrűbben lakott országában, hivatalosan hercegségében, (kisebb, mint bármelyik budapesti kerület, csak mondom) azokat minden bizonnyal magával ragadta valami a sziklákra és tengerre épült, mesterségesen létrehozott betondzsungelben.
A velem utazó férfiak például sokkot kaptak a ténytől, hogy azon a fullasztó hőséget okádó betonon, ahol évente egyszer a Forma 1-es autók robognak végig, most ők gyalogolhattak a kaszinóig. A kívülről leginkább Disney-mesébe illő kastélyra hajazó, belülről a miniállam legfőbb bevételi forrását nyújtó szerencsejáték-és élménykombinát előterébe nemcsak ragyogó gyöngysorokkal és vakító fogsorokkal volt szabad belépni, de a tornacipős hordák is válthattak jegyet a gépterembe.
Mindössze 17 euróért vásárolt boldogságunk nagyjából tíz percig tartott, ami arra sem volt elég, hogy a csilingelő gombok nyomogatásától görcsöt kapjon a kezünk. A kaszinó előtti híres Cafe de Paris-t 1868-ban nyitották meg, és azóta is szemtelenül drága.
Bartánőm szerint felesleges volt lecserélni az óriási árnyékot vető hajdani napernyőket divatos kisebbekre, de amíg tartott a hideg limonádé, pihegve bámultuk a kaszinó előtti teret, akár egy mozivásznat.
Arany Rolls-Royce, magas szőke nő felemás tűsarkú cipőben, elegáns, ősz halántékú úr, akik előtt uniformisba öltözött londinerek nyitották ki az ajtót. Selfie-botos japán turisták, oroszul beszélő, nyúlánk, vastag szájú fiatal lányok és kevésbé nyúlánk, mokaszines férfiak. A tér maga az ország esszenciája.
Egy kicsi-olcsó pizzéria után kutatva haladtunk el a kikötő egy részén, ahol a fémesen szikrázó yachtokról kiszűrődő hangfoszlányok alapján megállapítottuk, a francia mellett a második hivatalos nyelv kétségtelenül az orosz. Aki keres az talál, így egy teraszokkal zsúfolt téren lecsaptunk az első üres asztalra. A pizza-saláta-sültkrumpli és spagetti ebédért itt valóban jóval kevesebbet fizettünk, mint Provence-ben bárhol, és eddig ennyi szólt a „díszletváros” mellett.
Legnagyobb meglepetésünkre, a délután folyamán még Albert hercegbe is belebotlottunk, akinek csipőtérfogatát még Armani öltönye és termetes testőrei sem tudták eltakarni. Őhercegsége épp egy új építkezést érkezett megtekinteni, hiszen ha már a hegy felé nem, a tenger felé még mindig tud terjeszkedni a pénzbirodalom, és betoncölöpökön épülhet egy újabb, ízlésten toronyház.
A herceg édesanyja, Grace Kelly, ehhez a megalomán beépítéshez talán nem, de a róla elnevezett, mesés japán-kerthez szívesen adta a nevét. A nyüzsgő terek után valóban a béke szigete a csendes, számtalan növényritkaságot rejtegető városi park, ami legalább ingyenes.
Mielőtt idelátogattunk volna azt olvastam, hogy a monacoiak némileg monotonnak tartják az itteni életet, szükségszerűen rendelkeznek tehát jachtokkal és sportautókkal, hogy valamelyest oldják az egyhangúan hömpölygő hétköznapokat.
Mondják azt is, hogy a miniállam a gazdagok játszótere, akiknek bejelentett létszáma évről-évre nő, de azért vannak ideszületett, helyi lakosok is, akik a szolgáltatásban, az oktatásban, az egészségügyben, és a rendvédelemben dolgoznak, persze eszük ágában sincs elköltözni innen.
Tudja fene, engem nem babonázott meg a luxushotelek látványa, nem remegett meg a térdem, amikor úgy tűnt Roger Federer-t láttam egy Lamborghini-ben a piros lámpánál, de ha holnap vehetnék egy kényelmes, emeleti apartmant a híres Weibel cukrászda felett Aix en Provence-ben, az maga lenne a földi menyország.
Képek: Pápai Ildikó fotói
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
