Délutánra meglepő hosszú árnyak fekszenek el a kertben. A színek és a fények is megváltoztak. Már nem szikrázik, nem éget, nem harsogó zöld. Mintha máshol lennék hirtelen. Rácsodálkozom. Pedig minden évben ez van. Vagy eddig nem is figyeltem?
A változás hűvös szele érinti arcom, s fehéren csíkozza meg a kék eget. Beleszippantok. Keresem benne az ősz illatát: forróteás, takaróba burkolt hétvégéket, megnyugtatóan monoton hétköznapokat, diós birsalmasajtot, avarszagú kirándulásokat.
Hova tűnt a hőség? Szinte egyik napról a másikra, és tudom, egy időre nem jön vissza már.
Érzem, hogy másképp érinti bőröm a napsugár, még akkor is, ha néha megmutatja erejét csalókán elhitetvén velem, hogy egyszer még fürödhetünk gyorsan, hogy leugrunk egy délután a tóhoz, hogy becsaphatjuk a naptárat, és még úgy tehetünk, mintha még nem lenne vége…
De nem lesz idő. Tudom.
Pedig úgy eljátszanám magamnak, hogy én döntöm el, meddig tart.
Akarom látni az elnéptelenedő partot, a felnőtt hattyúfiókákat, a vendég nélkül lébecoló bódékat, a bezárkózott, apró víkendházakat, az elárvult vízibicikliket, s egyedül lenni a hatalmas víztömegben.
Pedig a víz is lehűlt a hideg éjszakákon, s a szél egyértelműen másról beszél: rövidülő nappalokról, almaillatról, sárguló sütőtökről, iskolafüzetekről. Búcsúzik a nyár.
Kint tologatom a fűnyírót. Reménykedem benne, hogy idén utoljára, főleg hogy már az utolsókat rúgja a masina.
Mindennap megnézem az időjárás előrejelzést, még hány napig tart a pulóver nélküli hőmérséklet. Sokáig. Nem kell fűteni, de nem is csak azért. Beérnek-e még a paradicsomok, az újra virágzó zöldbabról lesz-e még szüret. Kifelé megy már a kert, lassan aludni tér.
Én is megpihennék. Hónapokig tartott a megfeszített küzdelem, de a gaz és a csigák végül gyorsabbak voltak nálam. Fel is adom egy időre. Így is telítődött a kamra, s jövőre újra egymásnak feszülünk. De most végre le lehet lassulni, lehet készülni a télre komótosabban, nyugodtan szemlélődve, tisztítgatva egy-egy sarkot, bízva abban, hogy legközelebb máshogy lesz.
A sok munka után jobban esik behúzódni téli éjszakákon.
Megérdemelten, s közben távolról visszagondolni múltba vesző nyári napokra, amikor a szúnyogok és az izzadtság egyszerre martak, a bogáncs beleragadt a kesztyűmbe, ruhámba, rám sült a póló és a rövidnadrág, miközben gazoltam a veteményest, s csizmám belülről is földes volt már.
Ezt akartam. Az élet körforgását érezni a bőrömön, a csontjaimban, együtt lélegezni és együtt dobogni az évszakokkal, átérezni forróságot, hideget, vihart, nyugodt csöndet. Hát ilyen…
Búcsúzik a nyár. Annyira nem sajnálom. Magamfajta merengő léleknek ismerősebb az ősz melankóliája, mint a nyár zsibongó vadsága.
És mégis… Oly könnyen belemerültünk az iskola nélküli szabadságba, hogy sokáig alhatunk, hogy nem kell rohanni, folyton készülni, izzadva jégkrém, hűvös szobában nappalok, végtelen strandolás, nyári estéken tábortűz.
Itt, a Balaton mellett egész évben azt képzelhetjük, hogy nyaralunk, hiszen bármikor leugorhatunk a partra. S amikor jó időben kitárul a teraszajtó, előttünk a zöld mindenség, a kicsi ház kitágul, és valóban nyaralóvá alakul. Most nem nyomasztó az egyszerűsége, hiszen ennyi bőven elég, s kint vár a sok élmény, szépség, élet.
A hivalkodó nyár szinte követeli magának a vigasságot, azt susogva, hogy csak most élhetsz igazán, elszalasztod a lehetőséget, ha nem veszel részt lüktető, csábító forgatagában megrészegülve.
Búcsúzik a nyár. Ott integet a szélben hajladozó, rozsdásodó diófában, a kiégett fűben, lebarnult bőrünkön, a roskadozó paprika levelei között. Vajon mennyit hagy még itt magából?
Már majdnem sötét van teljesen, amikor a nyolc órás harangszó szétterül a falun, s figyelmeztet, hogy itt az ideje a pihenésnek. Igen. Elfáradtam. Kint hallgatom. Élvezem, hogy meztelen karom végre borzong a hűvös levegőben. Megállok.
Megjegyzem a jelentéktelen pillanatot, amikor átlépek az őszbe. Isten veled, Nyár!
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
