Hogy kicsoda Regős Éva? Valaki közülünk. Aki nagyon sokszor volt jókor, jó helyen. Nagyon sokszor rosszkor, rossz helyen. Mint bármelyikünk. Voltak sikerei és kudarcai, örömei és veszteségei, hite és tagadása. Voltak, akik szerették, voltak, akik nem. Volt, ahol megállta a helyét, volt, ahol nem. Volt nyitott és volt antiszociális. Volt kedves és volt elviselhetetlen. Volt erős és volt gyenge, volt nagyon fent és nagyon lent. Mint bármelyikünk.
– Jól vagy?
– Persze. Én akkor is jól vagyok, ha nem vagyok jól.
– Kapd be. Olyan nincs.
– De van. Ezt várom el magamtól.
– Ezen múlik?
– Ezen is. Ha magadon nem segítesz, más nem fog.
– De sokan szeretnek.
– Igen, és ez fantasztikus. De nem tolod rá a saját fájdalmaidat a barátaidra. Megoldod. Így méltó.
– Mire a nagy méltóság?
– Önmagamnak. A tükörbenézéshez. A megvasalt gerincemnek. Ami nem hajlik, az törik – megtanultam. Nem szeretnék megbánni semmit, ha ennek vége lesz. Vagy az egésznek.
– Minek?
– Tudod te. A Covid rohadt szemét. De önvizsgálatot generál. Elvett tőlünk sok mindent – ezt a karácsonyt is –, barátaimat, ikonjaimat vitte el. A félelem megöli a lelket. Hinnünk kell. Jóságban, szeretésben, akarásban, túlélésben, méltóságban. Nem így gondolod?
– Én a rosszabbik feled vagyok. Győzz meg.
– Meggyőztelek. Én, a jobbik Regős Éva, küldök neked egy régi írást. 2012, Stahl Magazin, másodközlés, engedéllyel.
Színes üveggömbök karácsonyra
Ahogy múlik az idő, úgy szaporodnak halottaim – egyre többen vannak odafent azok, akiket idelent nagyon szerettem… Ez a történet mégis egy kutya, a Kutya kedvéért íródott meg: néhány hete ment el Rozi, akit anno azért kaptam, hogy nekem legyen kedvem élni.
Kék üveggömb
Negyvenen innen, harmincötön túl általában már tartunk valahol. Nagyjából beállt egy élet, sikerek, bukások vannak mögöttünk, de még az is nagyon soknak tűnik, ami előttünk van. Az ember teszi a dolgát hite, elvei szerint, és igazán eszébe sem jut, hogy ezt egy tollvonással felülírhatja az élet.
Pontosan ezt éreztem én is. Mentem, a hitem és a legjobb tudásom szerint előre.
Aztán egyszer csak több oldalról ütöttek meg: pillanatoknak tűnt, amikor kirántott az élet alólam minden szőnyeget, de hosszú időt töltöttem a padlón. Sőt, inkább alatta.
Közel húsz éve szerelmes voltam egy szakmába – mondvacsinált indokokkal penderítettek ki belőle. Közel húsz éve szerettem valakit – éppen jött egy fiatalabb… Megértettem, milyen a „semmi ágán”…
Aztán megtaláltam a csomócskát. Nem vagyok egy orvoshoz rohangálós típus, ma sem értem, honnan tudtam, hogy most menni kell. Nőgyógyászom hümmögve a kezembe nyomott egy beutalót – magánklinika volt a papíron, a telefonszámon viszont egy géphang hozta a tudomásomra, hogy innentől számítva még három hétig lesznek szabadságon, szíveskedjek majd akkor telefonálni. Nem vártam meg: lóhalálában rohantam Szegedre az aneszteziológus barátnőmhöz, akinek segítségével beindult a gépezet: mammográfia, biopszia és várunk. Várunk, várunk, várunk…
Piros üveggömb
Nem volt ereje egyenesen velem közölni a döntést: egy másik barátnőmet hívta és küldte követségbe, azonnal menjek vissza, hétfőn műtét. Aznap péntek volt. Sose felejtem el, annyit kérdeztem csak: ki, vagy le? A választól sírtam vagy tíz percet, aztán nekiláttam pakolászni. Kiderült, egyetlen épkézláb pizsamám, hálóingem, köntösöm sincs – eszembe jutott a nagyanyám, aki mindig tartott két váltás „kórházit”, azt sose vette fel otthon, hogy tökéletes állapotú maradjon –, így aztán még egy beszerző körút is várt rám, aztán barátnőm kocsijával mentünk Szegedre, bejelentkeztünk a kórházba, és eltávozást kaptam vasárnapig.
Közben ízlelgettem a szót: rákos vagyok.
A magyar nyelv szépsége, hogy képes mindent tökéletesen leírni, hiszen engem annyira „mellbe vágtak”, annyira „mellre szívtam”, ami akkoriban történt velem…
Természetesen ki akartam használni a hétvégét. Nem hiszem, hogy igazán búcsúzkodtam, de szerettem volna magam nagyon jól érezni. Szegeden volt a kedvenc kínai éttermem, vannak-voltak barátaim, konkrétan „bulira vettem” az utolsó szabad napjaimat. Egyetlen dolog volt, amire nem voltam képes: a szüleimnek elmondani. Édesapám feleségét kértem, hogy vallja be, édesanyám kedvenc unokahúgát vettem rá, hogy mondja meg valahogy… Azt mindenesetre kikötöttem, hogy nagyinak senki nem árulhatja el.
Aztán persze csak eljött a vasárnap este és beköltöztem a kórházba. Kedvenc orvosom ügyeletes volt, így fél éjszaka beszélgettünk – reggel pedig én voltam az első.
Innen természetesen kicsit összefolynak a dolgok. Szétesőben lévő képekre emlékszem, csövekre, szagokra, a felismerésre, hogy egyelőre élek, távoli harangzúgást hallok valahonnan, nem gondolkozom, nem érezem, csak aludni, elmerülni szeretnék… Egy napig, ha tartott ez a jótékony lebegés, aztán muszáj volt szembenézni a valósággal: hogyan lesz tovább? Az első kötözés szembesített a visszavonhatatlannal, és a vérmérsékletük szerint viselkedő látogatóim is ráébresztettek, hogy valamit döntenem kell. Kemoterápia javaslatával elengedtek – muszáj továbblépni.
Fehér üveggömb
Nem találom a pontot, amikortól biztosan élni akartam. Emlékszem, csomagolás közben nagyon erősnek éreztem magam, de később többször jött a nihil. Hogy nem csinálom tovább, mert minek is. Az első kemoterápiás kezelés kimondottan erről szólt. Néztem az órákig csöpögő piros löttyöt, és erősen szerettem volna, ha ez valaki mással történik. Sorstársaim folyamatosan biztattak, evésre kényszerítettek, beszélgettek velem.
Gyűlöltem, hogy be vagyok zárva, hogy bent kell maradnom ezért a pár óráért, és persze eljött a teljesen felesleges „miért pont én”-szindróma is, gyakorlatilag minden, amit előtte – és szerencsére azóta is – ugyancsak hiábavalónak, megvetendőnek tartok.
Fárasztott, hogy egyes zokogó rokonaimat nekem kell vigasztalni, bizony magamon tanultam meg, hogy a szánalomnál nincs kegyetlenebb. Hogy a sajnálat tönkretesz.
Nem tudom, miért nem lettem soha rosszul egy-egy kezelésnél, de orvosaim már meggyanúsítottak, hogy csak titkolom, mert annyira haza akarok menni. Pedig tényleg nem volt bajom. Nem tudom, minek köszönhetem, de sokan álltak mellettem különböző alternatív kezelésekkel, zöldség- és gyümölcslevekkel, biorezonanciával, és hogy melyik működött, vagy az egész együtt, sose fogom megtudni.
Háromhetente kellett bemennem, a negyedik után jött a karácsony. Akkor éreztem, hogy világgá kell szaladnom. Annyira világgá, hogy ne legyen még csak ünnep-illat se, mert azt nem bírnám ki. December 24-én reggel felültem egy gépre – két hét Tunéziát találtam ki magamnak. Persze, hamar kiderült, hogy az ember nem futhat el a gondolatai elől, azok úgyis vele tartanak. De legalább nem volt fenyőillat, üveggömb-csillogás – ugyan az európai turisták kedvéért Mikulás-ruhában pózoló Miki egerekkel díszítettek mindent, de az mégsem olyan volt –, nem találtam semmit, ami lélekben a decembert jelentené. Talán ez lesz az utolsó karácsonyom, merült fel bennem. És előjött a kilátástalanság is, hogy se munkám, se társam, se életem, hogy hányan fordítottak nekem hátat, na meg hogy nemsokára hazarepülök, és másnap újra kemó.
Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy soha többé nem akarok karácsonymentes karácsonyt. Elérkezett a vége, és egy kedves magyar családdal ültünk a hallban, várván a reptéri buszt. Ami nem jött. Mikor már esélytelennek tűnt, taxival kirohantunk a reptérre. Ott megtudtuk, hogy a gépre már nem férünk fel, majd két nap múlva jön a következő. Tudtam, hogy nem várhatok két napot, nekem kezelésre kell mennem. Addig-addig csapkodtunk és kiabáltunk, amíg „szívességből” feltettek egy brüsszeli gépre. Mégiscsak Európa, valami lesz. Az áldott emlékű Malév segítségével landoltunk este itthon, és elértem az ötödik kezelést.
Bordó üveggömb
Talán a két hét messzi magánynak volt köszönhető, hogy a sokadik kórházi tartózkodás ellenére csak ekkor fejtettem meg, miért van az, hogy hónapok óta hiába üdvözüljük egymást ismerősként azokkal, akikkel időről időre össze vagyok zárva – amikor kilépek az ajtón, már nem tudom a nevüket. Ez volt a saját önvédelmem. A találkozások ugyanis mindig a halottak számbavételével kezdődtek: még ágyat sem kaptunk, már az volt a téma, hogy ő is elment, és ő is… Nem biztos, hogy ez volt a legjobb módszer, de nekem bevált. Hogy struccos, meg homokba dugós? Lehet. Nem tudtam jobbat. Amire képes voltam, megtettem: locsoltam a virágokat odabent, közelebb adtam a vizet, és szóltam a nővérnek, ha bárkinek kellett valami – de emlékeket nem akartam gyűjteni.
Aztán egy reggel csomókban maradt a kezemben a hajam. Annyira méltatlannak éreztem: már mindjárt vége, és eddig semmi, most már akkor minek? Miért nem hagyja az élet, hogy elfelejtsem, hogy átlépjek rajta, hogy becsukjam végre ezt a dobozt, ha már kinyílt egyáltalán. Nagyon le akartam zárni a történetet.
Így jött el a születésnapom. Mintha hullámvasúton ülnék: egyszer fent, aztán újra lent. Örültem, hogy itt vagyok, aztán magamba zuhantam, hogy oké, még itt vagyok, de mi lesz, ha… Ekkor egy fényképet kaptam. Annyira hosszan néztem, hogy aki adta (Stahl Judit – a szerk.) , azt hitte, sose fordítom meg – amúgy régi tévés kollégám és barátnőm. Végül csak sikerült elolvasnom az ajándék lényegét. A képen egy gyönyörű, szálkásszőrű tacskókölyök volt, a szöveg szerint pedig ő majd az enyém, ha megszületik…
Zöld üveggömb
Az utolsó kemoterápiás kezelés után végre kívül-belül kitavaszodott. Megérkezett egy aprócska kutya, és vele a napsütés, a világbéke. Hogy néha milyen apróságokon múlik… A pár dekás négylábúnak arisztokratikus allűrjei voltak: egymás után kétszer nem ette meg ugyanazt, nem lépett pocsolyába, éhezte és követelte a szeretetet, cserébe eltűrt engem és az életmódomat… Mikor újra dolgozni kezdtem, a távollétemet mindig azzal bosszulta meg, ami tiltva volt: ágyba költözéssel, cipőrágcsálással – ahogy az egy kölyökkutyához illik. Ahogy nőtt, úgy lett egyre bölcsebb, hatalmas lélekkel, némi sértődékenységgel megáldva. Összetartozásunk eredményeképpen sokat enyhült a szigorom: igen, bizonyos – mások által józannak tartott – határokat kacagva léptünk át. Egyik legkedvesebb történetem egy megfázásához kapcsolódik: asztalról sose kapott enni, ez a kevés megmaradt szabály egyike volt. Amikor elesetten köhögött, éppen süti volt az asztalon, persze, hogy adtam neki… Már rég meggyógyult, mikor egy vendégség kedvéért újra lett ott sütemény. Csillagom olyan erőltetett-viccesen próbált krahácsolni az asztal mellett, hogy nem bírtam megállni, persze, hogy kapott.
Mellette elengedtem minden mélyhülyeséget: a felesleges kérdéseket, a negatív életérzést. Szorgalmasan – na jó, azért nem nagy kedvvel – jártam kontrollra, és hittel hittem, hogy csak az orvosaim miatt, mert nekik van rá szükségük, én makkegészséges vagyok, a mellrákosdi egy intermezzo volt, egy esély, hogy végiggondoljam, mit csinálok rosszul. Hova is rohanok, amikor az élet méltó rá, hogy néha csak úgy körülnézzünk benne, és átgondoljuk, minek is kiabálunk, mikor olyan szép tud lenni egy kis csend is.
Tükörgömb
Rozi kutya háromévesen lebénult. Valószínű, hogy közrejátszott a fene nagy pedigréje is, egy rossz lépés a kertben, egy sikoly, és többet nem állt lábra. Műtét, szteroidok, minden protokoll szerint – és mégsem… Mikor a saját állatorvosom, akiben tényleg hiszek és bízom, széttárta a kezét, hogy itt megállt a tudománya, nincs magyarázat, hogy miért nem működik, aminek működnie kéne: kipróbáltunk még minden alternatív módot, minden szabadidőmben a lelkére beszéltem: megígértem neki, hogy azt szolgálom, amit dönt, de neki kell határozni: ha élni akar, élni fog. Akkor már nem volt egyedüli kutya – neki is köszönhetem, hogy megszállottan mentek állatokat, a mentvények hosszabb-rövidebb időre, netán végleg a családommá lesznek… Egy kudarcba fulladt tornáztatás után – Rozi nem és nem akarta, ellenállt minden kísérletemnek – szálkáskeverék Luca barátnője elkapta a magatehetetlenül lifegő hátsó lábakat, hatalmas morgással végighúzta lelkem legkedvesebb kutyáját a lakáson, és mintegy varázsütésre Rozika az élet mellett döntött.
Tudomásul vette, hogy két lába van, a megoldhatatlan feladatokra ott vagyok én. Fókázva gyorsabb volt, mint bárki: ha csöngettek, elsőként ért az ajtóhoz. Akkor még itthon nem volt kutyakocsi a hasonlóknak, magam fabrikáltam egyet… Egészen addig boldogan rodeózott vele, amíg valaki ki nem nevette – onnantól nem engedte rákötni magát. Hiszen nem a méltósága bénult le, lélekben grófnő maradt, őt ne sajnálja, ne nevesse ki senki. Szimbiózisunk az egymásrautaltságban csak még szorosabb lett, én csak a lába voltam, ő viszont a lelkem jobbik fele… talán azért, hogy kívülről láthassam, hogyan kell viselni a sorsot, bármit hoz is.
Megtanított felülemelkedni pofonokon, rúgásokon, örülni apróságoknak, hordozni terheket. Fél testtel, de szálfaegyenes lélekkel tíz évig őrizte a lelkemet. És én az övét. Mert ez egy igazán tiszta és kölcsönös kapcsolat volt. Ami, ugye, valljuk be, igen ritka az életben.
És Rozi úgy is ment el, elegánsan, tapintatosan, csendben: halottak napján, amíg anyám-nagyanyám közös sírján gyújtottam gyertyát. Mikor már nagyon nehéz volt neki az élet, és nem akart vele terhelni tovább.
Közelednek az ünnepek. Ha máskor nem is, ilyenkor talán elcsendesedünk, magunkba nézünk és emlékezünk. Gazdag az, akinek van kire. Boldog karácsonyt mindenkinek.
Nyitófotó: Benkő-Molnár Fanni.
