Tapasztalati traumaszakértőként folyamatosan végigkísértem és kísérem a „Szilágyi Liliána ügyet” – így, ahogy sokan emlegetik. De ez valójában nem az ő ügye, hanem azé, aki ezt tette, és nem csak a bántalmazóról szól, hanem egy olyan jelenségről, amit a társadalom tabusít. Nem az áldozat szégyene, hanem az elkövetőé. Vélemény.
Tegyünk tisztába valamit: kiállni a nyilvánosság elé azzal, hogy bántalmaztak több nehézséggel jár, mint ami kényelmesen feltételezhető. És szögezzünk le még valamit: aki kiáll a nyilvánosság elé azzal, hogy bármilyen módon bántalmazták, óriási és nehéz keresztet és terhet vesz a hátára. És ez nem olyan kereszt, amit itt-ott levesznek a hátáról, hogy szusszanjon egy kicsit, hanem olyan, amit élete végéig cipel. Mert aki ezt nyilvánosan felvállalja, arra egy életre rásül a skarlátbetű.
Nem úgy van előnye, ahogy feltételezik
Bárki bármit mond, a bántalmazást nyíltan felvállalni nehéz teher és komoly ára van. Nem olyan ár, ami pénzben mérhető, vagy ami haszonhoz juttatja az áldozatot. Ez az ár keserves. Mocskosul fájdalmas szenvedés megfizetni. És tévedés ne essék: azoknak is az, akik nem vállalják fel nyíltan a köz előtt a velük történteket, mert ők sem egyszerűen magukért tettek, hanem azért is, hogy a rendszerben látható legyen, hogy az ilyen ügyek nem olyan ritkák, mint ahogy eddig próbálták elhitetni. Minél többen szólalnak meg, annál többen kényszerítik a hatóságokat, hogy komolyan vegyék az áldozatokat és végre elkezdjenek az áldozatokat segítő módon dolgozni ahelyett, hogy lesöprik ezeket az aktákat az asztalukról!
A nyilvánosan megszólalók nem öncélúan lépnek elő, hanem azért, mert egy nagyobb célért dolgoznak. Az ilyen kiállás előnye társadalmi szinten mérhető.
Tisztelem Liliánát, hogy meghagyta magának a kellő időt a nyílt kimondáshoz való megerősödésre, hogy elkezdte/elvégezte az önmunkát, igyekezett és igyekszik feldolgozni a traumát, felkészülten és támogatókkal körülvéve lépett elő. Nem magáért tette, hanem az elnémított, félelemben tartott többi áldozatért – azért, hogy ők is bátorságot merítsenek kibeszélni azt, ami nem az ő hibájuk, nem az ő bűnük és nem az ő felelősségük.
Sosem könnyű úttörőnek lenni, de Liliána is tudta: erőt fog másoknak adni a kibeszéléshez. Ez a tabuk döntögetésének a módja. És ez a felbecsülhetetlen ár, amit a megszólaló áldozat fizet – nem magáért és nem egyszer: folyamatosan, élete végéig.
A kibeszélés ára
Mindazok, akik valaha is nyilvánosság előtt beszéltek az őket ért bántalmazó által okozott traumáról, újra és újra traumatizálják önmagukat. Nem csak akkor, amikor beszélnek róla; hanem akkor is, amikor olvasnak erről, amikor kommenteket látnak, leveleket kapnak. Ők folyamatosan önmagukkal fizetnek másokért.
Nem ismerek olyan egykori áldozatot, aki ne szenvedte volna meg azt, hogy nyilvánosan megszólalt. Egyet sem! Mert ennek ára van! A rájuk égetett billog, a skarlátbetű a legenyhébb, amit ők hordoznak! Ők már sosem lesznek simán a nevükön emlegethető emberek, hanem ők lesznek azok, akinek a neve mellé odabiggyesztik a traumájukat. Azt a traumát, ami megsebezte őket, és ezzel végső soron azonosítják is őket a történetükkel.
Sok áldozattal beszélem az elmúlt években, és arra a kérdésre, hogy „mi volt az a pont, amikor azt mondtad, hogy elég volt és véget vetsz ennek?” mindegyiküknek ugyanaz volt a válasza: „az a pont a gödör alján volt, amikor tudtam, hogy vagy lépek, vagy beledöglök”.
Szóval egy percig se higgyük, hogy bárki is haszonszerzésből vagy bármilyen más anyagi előny reményében szólalt volna meg bántalmazás ügyben. És nem is a saját túlélésük miatt, hanem azért is, mert pontosan tudták, hogy rengetegen vannak, akik nem mernek beszélni. És azt se higgyük, hogy a megszólalók érdemre, elismerésre vágytak volna! Ők egyszerűen csak találkoztak azzal a valósággal, amivel nem szeretnek találkozni az emberek: az erőszak mindenhol jelen van, és az erőszaktevő választja meg, hogy milyen módon, kit, milyen eszközzel és meddig, milyen intenzitással fog bántani!
És azt is az erőszaktevő dönti el, hogy az áldozatát milyen módon és eszközökkel próbálja hitelteleníteni.
Ne dőljünk be a színjátéknak
Az erőszaktevők mindig, minden esetben mosdatják magukat. A csatlósok szégyene pedig az, hogy ők is aktívan részt vesznek a mosdatásban. És hogy ennek mi az oka? Egyszerűen az, hogy nem rendelkeznek sem kellő tudással, sem elégséges empátiával. És itt nem is az erőszak természetének nem ismerése a legnagyobb baj, hanem elve az, hogy nem az alapcselekményeken háborodnak fel, hanem a humánumot semmibe véve hibáztatják és okolják az áldozatot úgy, hogy közben ők is semmibe veszik az emberi méltóságot és az életszentség alapvetését, vagyis önmaguk is vádlóvá válnak, belekötnek az áldozatba – és ennél nagyobb bizonyíték nem is kell embertelenségükre és vakságukra.
Aki pedig a megszólaló áldozatokat köpködi…
… az vegye fel a cipőjüket – ha meri – és próbáljon benne fél métert haladni. Garantálom, hogy öt centi után rugdosná le magáról azt a cipőt…
Magam részéről én csak azt tudom mondani: ugyanabban a bántás nélküli világban hiszek, amiben Liliána és az összes többi ember, aki úgy szólalt meg, hogy a felvállalt ügyet fontosabbnak tartotta önmagánál.
Mert nem magukért szóltak – hanem érted is, a szeretteidért, a barátaidért, a barátod barátjáért, a szomszédodért; és mindenkiért, akiknek még nem elég erős a hangjuk megszólalni.
Mondom még egyszer: még… (!)
Kiemelt kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
