Elkezdem, csinálom egy darabig, abbahagyom. Elkezdem, és rögtön utána hagyom abba. El sem kezdem és mindenki hagyjon békén. Nagyjából ez jellemzi a sportokhoz és egyéb szervezett mozgásformákhoz fűződő viszonyomat a gyakorlatban. És bár nem akarok mentséget keresni, de ebben oroszlánrésze van jó pár tesitanáromnak, akik egy életre megutáltatták velem a mozgást.
Pedig nem indultam hatalmas hendikeppel: bár én voltam az utolsó a tornasorban, pipaszár lábakkal, minimális állóképességgel, és éppen annyi vázizomzattal, hogy a kezem-lábam le ne essen, nem volt rajtam súlyfelesleg, megvolt mindenem, szóval akár találhattak is volna olyan mozgásformát, amiben én is jó vagyok. Vagy legalább közepes.
A medicinlabdán átestem, amikor el kellett dobni, magasugrásnál maximum a léc alatt tudtam volna átvetődni. Kosárra dobásnál valahogy soha nem jött ki az a lépéskombináció, amivel be kellett volna juttatnom a labdát a hálóba.
Amikor megtudtam, hogy szekrényugrásnál valakinek eltört a csuklója, az életösztönömre hivatkozva neki sem futottam, amikor pedig informáltak, hogy a Cooper-teszten tizenkét percig kellene futnom megállás nélkül, emlékeim szerint csak diszkréten, ámde hisztérikusan felnevettem.
Pedig volt olyan is, ami ment. Kötélre remekül másztam – ma sem értem, hogyan -, és bár a kizárólag fiúknak kötelező függeszkedve lejövést is megcsináltam, azt nem vették figyelembe, mert ugye nem vagyok fiú. Fejen állni remekül tudtam, de nem jól tartottam az ujjaimat – ülj le, fiam, egyes. A gerendán bukfenctől halálfélelmem volt, így felajánlottam, hogy engem ugyan nem fognak látni bukfencezni a szeren, de helyette szívesen állok fejen a gerendán – hát, az ugyan elméletileg magasabb rendű gyakorlat, de nem ez a feladat, ülj le, egyes.
Harmadikos gimnazistaként a tesitanárom még anyámat is behívatta, hogy közölje vele, én vagyok tanári pályafutásának szégyene, és nemhogy az együttműködést, de a minimális érdeklődést sem látja rajtam testnevelésügyileg. Amiben egyébként teljesen igaza volt, de ebbe azért ő is sok munkát fektetett.
Anyám türelmesen végighallgatta, hogy minden bizonnyal én leszek a patinás intézmény történetében az első, aki testnevelésből bukik, majd rezignáltan közölte a tanárnővel, hogy ha képzett szakemberként három év alatt nem volt képes egyetlen mozgásforma iránt sem felkelteni az érdeklődésemet, akkor korántsem biztos, hogy bennem van a hiba. Nem mondom, hogy ez emelte a népszerűségi indexemet, de a szüleimet legalább nem zaklatták többet.
Azt sem állítom, hogy más tárgyakból mintatanuló voltam, de tény, hogy annyi megaláztatás még életemben nem ért, mint az iskolai tornaórákon. Lekicsinylő megjegyzések, megvető beszólások – igen, a tanárok részéről -, amelyek nyilván nem a pozitív változás felé vezettek. Én voltam a lány, akit mindig utoljára választottak be a csapatba, amikor kézizni, röplabdázni, vagy gyakorlatilag bármi egyebet kellett játszani. Mindig. Máig emlékszem a csapatkapitányok lesütött tekintetére és néma fohászkodására, hogy csak ne nekik jussak utolsóként…
Amikor a gimnáziumi tornatanáromnak – aki, súlyosbítva a helyzetet, négy évig az osztályfőnököm is volt – az ötéves érettségi találkozónkon elmeséltem, hogy elkezdtem lovagolni és imádom, lenéző tekintettel, rém empatikusan csak annyit mondott: „Hát, fiam, nem gondoltam volna, hogy képes vagy fennmaradni egy lovon…” Mondtam, tudom.
Az elmúlt harmincöt évben soha, egyetlen tornatanáromnak nem jutott eszébe, hogy bátorítson, biztasson, hogy megtalálja a kulcsot hozzám – s ezáltal én is a mozgáshoz.
Volt, aki a fémsípjával vagdosott fejbe, más úgy gondolta, majd a sorozatos órai büntetések megtörnek, a legjobb még a rezignált „jobb, ha leülsz és nem csinálsz semmit” hozzáállás volt, mert akkor legalább békén hagytak.
Persze ma már tudom, nem szabad hagynom, hogy ezek az emlékek határozzák meg egy életre a mozgáshoz való viszonyomat. Tudom, hogy már tényleg csak rajtam múlik a dolog, még ha nem is izomból, hanem fejben kell is eldöntenem, merre indulok. Vagy elindulok-e egyáltalán. Hogy a mozgás lehet örömforrás is, és már régen nem kell senki másnak megfelelnem, csak saját magamnak. De nehéz. Nehéz, mert mindig vannak mélypontok és kudarcok, és olyankor az első (második, harmadik…) reakcióm még mindig a dühös dac. Hogy csesszétek meg, nem vagyok köteles ezt csinálni. Pedig az vagyok, mert magamnak tartozom ennyivel. Meg a gyerekeimnek, akiknek egy egészséges, energikus anyukára van szükségük – még ha ebbe bele is döglik időnként.
Próbálkozom. Néha összejön, néha az élet felülírja a próbálkozásaimat, és igen, felvonultattam már az összes kifogást, ami a „miért nem sportolok?” érvlistán valaha felmerült. Némelyiket többször is.
Néha belegondolok, mi lett volna, ha csak egy tornatanár veszi a fáradságot, és meglovagolja azon ritka pillanatok egyikét, amikor éppen nem a belem kiköpve próbáltam számomra megugorhatatlan elvárásokat teljesíteni, hanem élveztem a mozgást.
Ha elmondja, hogy felnőve pont senkit nem fog érdekelni, tudok-e kislabdát dobni, de igenis találnom kell valamit, ami a test és lélek egységét egyensúlyba hozza. Hogy nincs olyan gyerek, aki minden, de tényleg minden sportra alkalmatlan, még én sem. Ezt, ott és akkor tudnom kellett volna.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
