Több, mint egy éve vagyunk bezárva. A túlélési stratégia kidolgozása alap a családokban. Közben a külvilágból pozitív üzenetek helyett a növekvő halálozási számok, a letakart holttestek és az egyre gyarapodó Covid mutációk száma tartja rettegésben az emberiséget. Engem is. Féltem a családomat, a barátaimat, kollégáimat, és még azt a kedves kifőzdést is, akinek a nevét sem tudom, de mindig mosolygott. Vajon ma is tudna még?
Tavaly januárban még egy pesti irodában dolgoztam. Reggel az elsők között érkeztem, ezért Peti kollégámmal volt időnk átbeszélni munka előtt a friss híreket. Emlékszem, hogyan mesélt nekem két korty kávé mellett egy sebesen terjedő vírusról, ami rohamos gyorsasággal szedi az áldozatait. Akkor még nem aggódtam, nem törtem a fejem azon, mi az a túlélési stratégia. Kína messze van, és ismerős kör volt ez a SARS, valamint a MERS tudatában.
Pár héttel később már arról szóltak a hírek, hogy a világ legnépesebb állama elesett, és Olaszországban is súlyos állapotok uralkodnak. Már nem tűnt megnyugtató gondolatnak, hogy az egész csak „olyan, mint az influenza”.
Március 13-án, pénteken aztán újabb mérföldkőhöz értünk Petivel: egy öleléssel búcsúztunk el egymástól, és az addigi munkahelyünknek is közösen intettünk búcsút. Aznap kávéztunk utoljára együtt. Ahogy lefelé baktattam a kihalt Kelenföldi pályaudvaron a metró felé, szinte éreztem, hogy összepréselnek a falak, amiket nem tart meg a szokásos embertömeg. Minden kiürült, ahogy az elmém is. Egyedül a túlélési stratégia gondolata kezdett utat törni magának.
A túlélési stratégia kiindulópontja, hogy nem hallgatok híreket
Több, mint egy év telt el azóta, de ma is itt van ez a szorító érzés, amit jelenleg az otthonom falai jelentenek. A harmadik járványhullám hátán szörfözve hol úgy gondolom, hogy az egész védekezés hiábavaló, hol pedig úgy, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. Feszülő és elernyedő izmok – ahogy az ugrásra kész macska, aki neszt hall a konyhából –, ilyen lett az életünk. Mire végre elengedem a feszültséget, újabb hírdömping ömlik rám, én pedig kiszolgáltatottan hánykódom az „Ökológiai katasztrófát okozó maszkok” és az „Újabb mutációk” végeláthatatlan óceánján. Csoda, ha tengeri beteg leszek?
Régen szerettem követni a híreket. Még akkor is, amikor tudtam, hogy minden híradósáv végére a gyilkosság, rablás, árulás után tudatosan biggyesztették oda a szeretnivaló pandákat a Bécsi Állatkertben. Ma már az sincs. Nincs napi cukiság. Vagy talán igen? Csak én nem látom?
Milyen a jó túlélési stratégia Covid idején?
Nem mondom, hogy konstans végigrettegtem ezt az elmúlt egy évet, mert ez nem igaz:
- Vannak olyan hónapjaim, amikor sikerül eltávolodnom ettől az egész helyzettől, amiben létezünk.
- Olyankor úgy érzem, a környezetem túlreagálja a dolgokat.
- Aztán visszazökkenek, mert a hírek már nem az újságból jönnek, hanem a közvetlen környezetemből.
Az egyik ismerősöm az életéért küzd az intenzív osztályon, egy másiknak szintén kétoldali tüdőgyulladása van, de otthon lábadozik, a harmadik pedig épp meggyógyult.
Milyen túlélési stratégiát kellene kialakítani, amiben a józan eszünket és a fegyelmezettségünket is meg lehet őrizni? Működik a kettő együtt huzamos ideig? Szeretnék már pozitív fejleményekről is hallani. Nem csak azt olvasni, hogy mind meghalunk. Történik egyáltalán más is a világban? Születnek még kis pandák, nem tudjátok?
Fotó: Dreamstime.
Köszönjük, hogy megosztja cikkünket. Kövessen bennünket a Facebook- és az Instagram-oldalunkon is, ahol azonnal értesülhet legfrissebb híreinkről, anyagainkról, kampányainkról.
