Barion Pixel Skip to content
v-kulcsár-ildikó-könyv-interjú

V. Kulcsár Ildikó: Vagy segíts, akinek csak tudsz, vagy fogd be a szád!

Nincs érdekesebb a világon, mint a másik ember, vallja, és évtizedek óta végtelen szeretettel olvassa-írja a történeteinket. V. Kulcsár Ildikóval új könyve, az Ecet és méz kapcsán beszélgettünk sorsokról, hivatásról, mások segítéséről, de arról is, miért kapcsolja ki unokája kedvéért a számítógépét.

Sokat írsz?

Néha túl sokat.

Akkor honnan maradt még benned erő a könyvre?

Az olvasók már várták – írták és mondták a szerzői esteken –, hiszen általában kétévente jelenik meg új könyvem. Ez már a tizenharmadik, és örömmel mondhatom, talán rám szoktak. Talán veszik az adást, hogy végtelenül szeretem őket, és tudatosan soha senkit sem akarok bántani. Annyira rondának tartom a világot magunk körül, hogy magamra azt a szerepet osztottam ki: vagy segíts, akinek csak tudsz, vagy fogd be a szád.

Igen, nagyon szeretem az embereket, olyannak, amilyenek – ez sokak szerint születési hiba… –, egyetlen típus irritál, a „tőlem nő a fű” alapállású ember. A politikusok között rengeteg ilyen van. Rosszul vagyok tőlük. Nem vagyok hajlandó elfogadni az efféle emberek miatt kialakuló kollektív rosszkedvet.

Ha tudnék hinni a reinkarnációban, akkor azt mondanám, hogy ez az élet ilyen, majd a következő jobb lesz…De nem hiszek, mégsem tudok fogvicsorgatva élni, nem akarok állandóan harcolni és győzni. Fenntartom a tévedés jogát is. Valószínűleg az emberek jól veszik ezt a szemléletet.

Akkor is, ha nyolc osztályuk van, akkor is, ha három diplomájuk. A most megjelent könyvemnek nagyjából 60 százaléka új tartalom, 40 százalék pedig a legkedvesebb írásaim a Nők Lapjából. A Meghívom egy kávéra rovatomba rengetegen jelentkeznek: a dolgozószobámban halomban állnak a kinyomtatott, tematizálva gyűjtött e-mailek.

Ilyen a másik rovat is, a Ne félj, mesélj! Ma is jött egy olyan levél, hogy rögtön hívtam a szerkesztőt: ezt meg kell írnom, mert annyira aktuális. Ezekből kerülnek be a könyvbe a kedvenceim, a többi meg novella. E történeteket nem lehet a Nők Lapjába gyömöszölni. Mélyebbek, keserűbbek, pikírtebbek, abszurdabbak, drámaibbak vagy csak kacskaringósabbak, mint amit egy népszerű magazin elbír.

Mi alapján választod ki őket? Mert gondolom, a te kapacitásaid is végesek, nem? Kiszortírozod a top 10-et?

A Ne félj, mesélj! rovat leveleit gyűjtögetem, és majd, ha egyszer igazán megvénülök, ebből még lehet csinálni sok mindent. És ott van még témának a családom, öt gyerekkel. Tamás hozott kettőt ajándékba, én hármat, és így lett öt, de mindet mi neveltük fel.

Ez a második házasságod?

Az elsőt úgy rontottam el, ahogy egy valóságtól elrugaszkodott bölcsészhez illik. Olyan hülyén. Éppúgy hibás vagyok, mint az első férjem.  De a második az szuper, felírnám receptre!  

Szóval egyrészt vannak az olvasói sorsok, ezekből születik sok-sok cikk, másrészt gondold el, én nagyon korán szültem, tehát már unokák is körbevesznek! Hatan. Két kislány, négy fiú – jelzem, jó focikapust csináltak belőlem –, és júliusban érkezik a hetedik. Ez izgalom, csoda, boldogság.

v-kulcsár-ildikó-könyv-interjú
V. Kulcsár Ildikó unokái körében

Anyukám már sajnos nem él, ami nagy tragédia nekem, de a barátnői még megvannak, és gyakran keresnek. Gyakorlatilag 5 évestől 85-ig vesznek körül emberek. Ami az olvasói sorsokkal kiegészítve hihetetlen gazdagság. Embergyűjtemény! És engem ugyanúgy izgat, mi lesz a hatéves unokámmal és a kortársaival az első osztályban, mint az, hogy találunk-e helyet anyu barátnőjének egy emberséges idősotthonban.

És közte mindennel találkozom: szerelem, boldogság, válás, igazságtalanság, esélyegyenlőtlenség, hálátlanság, magány, szegénység, gazdagság…

Nem égsz ki a sok írásban? Mi, akik írunk, vagy forgatunk, tudjuk, hogy ez rengeteg energiát kivesz az emberből. Volt-e olyan, amikor azt érezted, ez már sok?

Csak 1990-ben lettem újságíró, sok mindent csináltam előtte a tanári diplomáimnak köszönhetően, a Bálint György Újságíró Akadémiát is akkor végeztem el, egyetem után.  Engem az utcáról vettek fel a Nők Lapjához. Éppen akkor GYES-en voltam Pannival, aki angyali jó gyerek volt, tudtam mellette dolgozni. Tehát küldözgettem a szerkesztőségbe cikkeket, glosszákat, kis publikat postán, de nem mertem bemenni. Ez ’88-89-ben volt.

Sok, gyerekkel kapcsolatos történetet írtam meg, olyan jó kis szurka-piszkásan. Mit szólnak a boltban, amikor Panni véletlenül hozzám vágja a kulcsot és bedagad a szemem? Mindenki azt hiszi, megvert a férjem, mert Magyarország az Magyarország… Aztán egyszer csak fölhívtak, hogy toljam már be a képemet, mert megjelentek sorra az írásaim.

Révai Vali volt a főszerkesztő, beszélgetettünk vagy másfél órát, és mondta, pár nap múlva értesít. Fölajánlottak egy státuszt a Nők Lapjánál. Akkor, amikor épp másodszor mentem férjhez, és lett hirtelen a három gyerekemből öt, azaz a nyakamba zuhant egy óriási család, a valódi szerelem és a szerelmetes munkám.

v-kulcsár-ildikó-könyv-interjú

Gondold el, többek között Földes Anna, Schäffer Erzsi, Kormos Vali, Scipiades Erzsi dolgoztak ott, én meg eleinte osontam a fal mellett! Pedig akkoriban nagyjából demokrácia volt a szerkesztőségben, aztán megszűnt országosan, mégis… 

Amúgy én nem tudok elszállni – később sem sikerült, amikor komoly plecsniket kaptam itthon és külföldön –, mert ha elszállni készülnék, mindig kiröhögöm magam. Bár a kezdeti időszak tényleg nehéz volt. Azt éreztem, itt vannak ők, mit keresek én itt?

Volt egy áttörés, egyszer csak elém állt Földes Anna, figyeltünk, Ildi, mostantól publit is írhatsz már. Publit, ilyen nevek között! És akkor már csak írtam, írtam, nagyon élveztem, és ez ma is így van.

Egyébként a kiégés elleni legjobb szer az, hogy ritkán kapok készen témát. Hiszen ha kitalálják, mit írj, nem lesz olyan, mintha valamibe beleszeretsz és megírhatod.

Én például ma reggel azzal hívtam föl a szerkesztőt, hogy találtam egy aktuális sztorit, amit most kell megírni. A felelősségről szól. Borzasztóan izgat, hogyan hiányozhat tanult emberfőkből az, hogy én felelős vagyok másért.

Itt egy ifjú férj, a gyereke kiscsoportos, akit az apuka gyakran az óvodában felejt. Mert elhúzódik egy meeting vagy egy „rövidke sörözés”…A felesége már átszervezte a munkáját úgy, hogy csak ő jár a kisfiúért. És ez egy tanult, családját, feleségét szerető férfi! Szóval nagyon jó, hogy lazák vagyunk, de az életben vannak feladatok, és nem csak a nőknek.

Ezért bosszant, amikor azt hallom, rendes férjem van, mert segít. Tényleg rendes, de mi az, hogy segít? Hát van egy közös vállalkozásunk, a házasságunk, és vannak gyerekeink meg háztartásunk. Ha te lefekteted este a gyerekedet vagy én az unokámat, akkor segítünk? Ilyesmin ma is mérgelődöm, gyakran írok a jelenségről. mert fontosnak tartom.

A kiégés elleni másik tuti módszert a férjem találta ki. Mi a kezdetektől fogva időnként megszöktünk. Lehet, hogy csak két napra, de ha lehetett, háromra. Régen szegény anyukám költözött hozzánk, és vezényelte egy szál maga az öt gyereket, ő is ilyen 40 kilós volt, mint én.

Előfordult, hogy csak egy kicsi turistaházra telt, az is, hogy külföldi kiruccanásra, de ilyenkor mindig kettesben voltunk a férjemmel, és én nem írtam. A gyerekeink nem sérültek, hiszen frissen, feltöltődve értünk haza! A külföldi nagyinterjúimra – svéd királyné, dán királynő, Takamado hercegnő a tokiói császári palotában stb. – is mindig velem jött. Ideológiánk is volt a dologhoz: túl sok időt szúrtunk el egymás nélkül, be kell hoznunk!

Sok gyerekes kapcsolat azért megy tönkre, mert az ember elfelejti, hogy a másikra is kell időt szánni. És szépen bedarálnak a hétköznapok.

A hétköznap kegyetlen, monoton, ki kell fejlesztenünk a módszereinket, hogy széppé, tartalmassá tudjuk tenni! Mi sokat tettünk ezért, az egyik gyerekünk tudatosan követi a példánkat.

v-kulcsár-ildikó-könyv-interjú

És ő most már téged hív, hogy vigyázz a gyerekére.

Hogyne! Az ötéves unokám, úgy haragszik a számítógépemre, mint  a XlX. század elejének géprombolói az új masinákra. Igaza van,  a laptopot be kell csukni, vele kell játszani! És lehet, hogy csúszol a kézirat leadással, de megéri. Legfeljebb éjszaka dolgozol. Én bírom, mert jobban fog a fejem éjjel. Egyben vagyok így. Hogyan? Nem tudom.

Gyakran mondtam a tanítványaimnak az újságíró suliban, hogy aki megkérdezi egy nőtől, akár színésznő, akár mosónő, akár tudós, hogy miként egyezteted össze a családodat a munkáddal, azt agyoncsapom, mert az én tanítványom ekkora hülyeséget nem kérdezhet.

Hiszen egy normális ember azt feleli, nem tudom. Fogalmam nincs. Valahogy, a fene tudja, hogyan, de összejön!

És miért Ecet és méz lett a könyved címe?

Szokták mondani, hogy a könyveimen egyszerre kell sírni és nevetni, de ezen egy picit többet tépelődnek és igen, könnyeznek az olvasók, mint a korábbiakon.  Ami érthető, mert élünk egy világban, és ez körénk rakja a nem túl kellemes díszleteit. Most nehezebb mosolymankókat találni, hogy holnap is érdemes legyen felkelni, és ez lehetőleg örömmel történjen, különben megette a fene!

Nézd meg a számokat, az olaszok már ki is hozták, hogy tavaly év végére megsokszorozódtak a válások a korábbi évekhez képest! A covid, a halálesetek, a bezártság komoly próbatétel volt. Krízis. Sok olyan jelenségre figyelhettünk fel, amelyeket normális körülménynek között észre se veszünk egy párkapcsolatban. Te dolgozni mész, én is, a gyerek kinőtte a cipőjét…

Sajnos le lehet élni egy életet úgy, hogy a felek nem ismerik egymást igazán. Na most a járvány agresszíven összezárt mindenkit. Kaptam levelet, amelyben valaki azt írta, olyan emberrel él, aki reggel fölkel, és rögtön belerúg a kutyába. Amikor dolgozni jártak, nem tűnt fel neki. Ez megmaradt bennem.

Szóval az utóbbi években több volt az ecet, ami tisztít, de savanyú is. Persze csurrant méz is. Mondok egy édes sztorit, idősekről szól, imádom.

Két hetven feletti, régi barátnő minden nap felhívta egymást a nagy bezártságban, mert elegük volt a négy falból meg a gyerekeik személytelen gondoskodásából. Hetente kétszer kajacsomag az ajtóban, de az embernek nem csak ételre van szüksége. Ehettek, hízhattak, de semmi impulzus, érzelmi hatás, csak a tiltás, ne mozdulj ki. Mindketten Budán éltek, az egyiknek kifejezetten  tágas volt a lakása, tehát gondoltak egy nagyot, és a járvány kellős közepén összeköltöztek. Szerintük életük legjobb döntése volt.

Most már ott tartanak, hogy a két idős hölgy összehozott egy olvasókört. 10-12 ember jár hozzájuk havonta, mindig kijelölik, melyik könyvet beszélik meg. Élvezik és jól érzik magukat. Folyamatosan beszélgetnek, éjjel-nappal főznek, versenyeznek, kié finomabb. És a csúcs: összevitatkozni csak azon tudnak, hogy mondjuk, 1962-ben ki csapta le a másik kezéről a legmenőbb fiút a siófoki strandon. 

Na, mit szólsz ehhez? Azért is imádom az olvasókat, mert ilyen történetekkel ajándékoznak meg. Ha bezárnának egy spájzba egy hétre, nem tudnék efféle csodát kitalálni.

A valódi, mai élet csorog be hozzám az e-mailekből. Ecetbe fürdetve, mézbe mártva, és a könyvemre érkezett reakciókból már érzem, hogy az emberek nagyon vágynak a mézre.

v-kulcsár-ildikó-könyv-interjú

Azt látom, hogy rengeteget adsz magadból az írásokon keresztül, de mi az, ami téged tölt? 

Engem? Az elképesztő mennyiségű szeretet, amit adok és kapok. Persze ez nem jelenti azt, hogy mindenki szeret – ugyan, olyan nincs! –, de aki igen, sok örömet szerez. És segít a genetika.

Nagy adag iróniát és humorérzéket örököltem a nagymamámtól, aki kicsit erőszakos volt, de imádtam! Erős szeretetburokban voltam gyerekként, amire azt mondom, nagyon jó, és hálás vagyok érte, mert felnőve könnyebben lepattannak rólam a világ bántásai. Ranschburg Jenővel sokat beszélgettem erről annak idején. Rengeteget tanultam tőle, toleranciát, fegyelmet, önismeretet, arra is időben jöttem rá, nem lehet irónia, önirónia nélkül élni. A segítségükkel viseljük el a világ rendíthetetlen rosszkedvét és néha önmagunkat is…

Én tudok magamon röhögni. Van, amikor fölrobbanok egy történeten, és mire hazaérek, viccesen mesélem el a férjemnek. Mert rájövök, hogy mihez képest…? Egyébként, ha észrevesszük mások baját, rögtön rájövünk, vannak nálunk sokkal szerencsétlenebbek, és jobban járunk, ha a sebeink nyalogatása helyett rajtunk próbálunk segíteni…

Engem el fognak felejteni, ha nem írok könyveket és kiszállok netán a Nők Lapjából. De könyvtervem még nagyon sok van! Feltehetően megmarad majd néhány kötetem, de nem én működtetem a világot, és senki nem pótolhatatlan. Te se, én se, más se. De a milliárdos se.

A hatalmas birodalmak tulajdonosai is pótolhatók. Ha ezt tudod, sokkal kellemesebbek a hétköznapjaid, mert mihelyst valaki Istenné meg saját szobrává akar válni, akkor sérülékeny lesz és nevetséges. Tudnod kell, ki vagy. Nem vagy tehetségtelen szelete a világnak, de ennyi.  Nem vagy Che Guevara, nem vagy Einstein. Utóbbiból 3000 évente születik egy…

Igen, de te meghatározó alakja vagy a magyar újságírásnak.

Én azt hiszem, a családomat, a szabadságot és az életet szeretem nagyon, aminek fontos része az írás! Imádom a zenét (hallgatni) a festményeket, szobrokat, épületeket (csodálni) imádok csavarogni más vidékeken, földrészeken, és szeretek segíteni másokon, de a legnagyobb örömforrás mégiscsak az írás, hiszen nincs érdekesebb a világon, mint a másik ember.

Fotók: Falus Kriszta, V. Kulcsár Ildikó, Karsay Katalin

Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is. 

Tetszett a cikk?

Megosztás:

Ajánlott cikkek:

2024 © NŐI VÁLTÓ - Minden jog fenntartva | Weboldal: Kardos Gergely