Korábban, ha az interneten szembejöttek a „Miért jó egy negyvenes nő?” típusú eszmefuttatások és az „annyi idős vagy, amennyinek érzed magad” közhelyek, mindig úgy gondoltam, ezek csak a negyvenes nők önmaguk vigasztalására gyártott okosságai. Azóta nekem is lett egy ilyen listám.
„Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad!” – haha, én konkrétan harmincötnek érzem magam, de senki más nem érez ennyinek sajnos. (Rosszabb napjaimon én sem, sőt, örülök, ha megállok a naptári negyvenkettőnél.) Lassan az én fejemben is összeállt egy lista.
Sajnos nem túl hosszú, mert azért valamiért mégsem tudom teljes meggyőződéssel osztani a „negyven az új harminc” igazságot, és valljuk be, a „Miért totál szívás negyvenes nőnek lenni?” lista gondolkodás nélkül is sokkal terjedelmesebb.
Már nem akarok mindenkinek megfelelni
Vannak dolgok, amelyekről zsigerből érzem, hogy jól csinálom. Folyamatosan agyalok és aggódom például azon, vajon elég jó anya vagyok-e, de az alapelveimben mélyen és megingathatatlanul hiszek.
Például a lányaim toleranciára és elfogadásra nevelésében, a zöldségek mindenhatóságában, a kütyüzés erős korlátozásában, és abban, hogy egy gyerek képes egészségesen felnőni Bogyó és Babóca nélkül is, bármennyire is ellene megyek a közvélekedésnek.
Simán megreklamálok bármit
Huszonévesen még anyukámat fűztem meg, ha – egyébként teljesen jogosan – vissza kellett vinnem az üzletbe az első mosás után szétfeslett pólót. Ahogy ő reklamál, nem reklamál úgy senki; azóta sem ismerek mást, aki olyan drámai hatással tudja kiejteni a száján a „fogyasztóvédelem” szót.
Bár a poros lába nyomába sem érhetek, de legalább már néha felhorgad bennem a harci oroszlán, ha észreveszem, hogy megint valami sz*rt sóztak rám, vagy nem stimmel egy tétel a számlán bevásárlás után.
Egyszerűen tudom, hogy igazam van, és ez feljogosít arra, hogy fellépjek a saját érdekemben. Ugyanezért már nem érzem kínosnak visszaküldeni a kihűlt ételt sem az étteremben.
Már nem kell, hogy mindenki kedveljen
Negyven pluszosan már megengedem magamnak azt a luxust, hogy felvállaljam a véleményemet.
Ha a kedves szomszéd néni megjegyzést tesz a melegekre, többnyire már nemcsak nyelek egyet, miután elborít a szekunder szégyenérzet, hanem megmondom, hogy a mi családunk nem ebben a szellemben működik.
És pont nem érdekel, mit szól hozzá. Ugyanez vonatkozik az ismerős anyukára, aki cseppet sem indiszkréten érdeklődik, gátmetszéssel szültem-e, mert ez az információ konkrétan három emberre tartozik a világon – ebből az egyik az orvosom -, amely szűk körben ő nincs benne.
Már nem kell aggódnom a családalapítás miatt
Igen, tudom, hogy a gyerekszülés brutálisan kitolódott az elmúlt 10-20 évben, de a nők biológiai órája nem követte le ezt a változást, s ha a szívére teszi a kezét, nincs az a harmincas nő, akiben ne motoszkálna, hogy lesz-e gyereke, családja, s ha igen, mikor, hány, kitől és hogyan.
Mert az ember ugyan próbálja elkerülni a statisztikákat az egyre fiatalabb korban jelentkező meddőségről és elnyomni a kérdéseit a családi tabuként kezelt gyermektelen rokonokról, azért mégiscsak megkönnyebbülés, amikor kiderül, hogy minden oké és alkalmas egészséges utód létrehozására. Igaz, én is későn, 33 és 40 évesen szültem, de a stressz végre lement rólam – legalábbis ez, mert ugye maga a gyereknevelés sem egy szanatórium.
Már tudom, hogy ki tudok jönni a nehéz helyzetekből
Ha az ember már átélt ezt-azt – azaz túl van kisebb-nagyobb kríziseken -, valahogy megerősödik, mert tudja, hogy fel tud állni belőle.
Gyógyultam meg titokzatos betegségből, feldolgoztam sok mindent a gyerekkoromból (és van, amit nem, de kell valami a következő negyven évre is…), álltam fel vakmerően kockáztatva fél évvel az esküvőm után, és maradtam több évvel később egyedül egy másfél éves gyerekkel.
Túléltem mindet. És bár akkor nem sokat adtam volna érte, de minden helyzet hozzám tett valamit.
Nem (mindig) aggódom hülyeségeken
Igen, a visszereimet ma sem mutogatom – ha mégis megtenném, szóljatok rám -, de már nem stresszelek azon, ha például nőgyógyászhoz kell mennem.
Ahogy két gyerek természetes – azaz fájdalomcsillapítás nélküli – világra hozása után (nem én akartam így, ezt dobta a gép) valahogy jobban bírom a rettegett fogorvosi kezeléseket, úgy ma már nem gondolom, hogy az a világ tragédiája, ha behív a főnököm, hogy elrontottam valamit. (Na jó, újságíró vagyok, nem plasztikai sebész, ez egy kicsit más elbírálás alá esik…)
Ez persze nem jelenti azt, hogy nem omlok össze a következő alkalommal, amikor a sors rám mutat a középső ujjával – mert semmi kétség, ez még megtörténik párszor velem az életben -, de van hova visszanyúlnom egy kis lelkierőért.
Fotó: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
