Vallomással kezdeném. Féltem a fővárosunktól. Úgy voltam vele, mint Vuk, hogy „Túlságosan nagy… És én egyedül vagyok… Kicsi vagyok…”. És féltem a fő mumusomtól, az eltévedéstől.
A tájékozódási képességeim nem rosszak, de ha izgulás is társul hozzá, akkor valahogy az a maradék józan ész lelép. A jobb-bal oldal szisztematikus keverése aktivizálódik, illetve az értő olvasási képességem alább hagy. Közveszélyesnek nem mondanám magam,
de amikor tavaly ideköltöztem, egy darabig én voltam az a női látványosság random megállókban, aki fel-le fürkészi hol a telefonját, hol a nevét a megállónak.
A nem kívánatos káromkodás akkor tört elő, amikor lefogyott a mobil net, és kíméletlen búcsút kellett vennem akkori legjobb barátomtól, a Google Maps-től, vagy ráeszméltem, hogy rossz helyen vagyok.
Mikor kiengedtem a gőzt, jött az újratervezés. Tehát felhívtam valamelyik régebb óta itt élő ismerősöm, hogy „Légy a GPS-em, ments ki innen.” Mi történt akkor, amikor jó tömegközlekedési eszközre szálltam? Nem tettem szét a kezemet és kiáltottam az ég felé, hogy „Köszönöm, tudtam, hogy szeretsz”, de nem tagadhatom, hogy sokszor vizualizáltam ezt magamban, talán ekkor kicsit megráztam a fenekem is oldalirányba hozzá. Aztán persze megtanultam, hogy előre megnézem és lementem a telefonomra az útvonalat, amin szeretnék közlekedni.
Jártamban-keltemben, mikor már megtanultam pár útszakaszt és járatot, már nyugodtan megfigyelhettem azt, hogy tényleg mennyire siet itt mindenki.
Valahogy a nehezen járó nénike is megtáltosodik, amikor el kell érni egy számára aktuális tömegközlekedési eszközt. Anyák pillanatok alatt magukra aggatják a gyermeküket és a hozzátartozó összes felszerelést, majd terepfutásnak erednek.
Tisztelettel vegyes értetlenkedés vett erőt rajtam, amikor ezt felismertem. Azon járművek után szaladnak, amik 6-8 percenként járnak, rosszabb esetben negyedóránként. Felvont szemöldökkel és fejcsóválva annyit tudtam mondani, hogy én ilyen biztos nem leszek. Igen, van olyan, hogy az ember lánya fut a busz után, oly elszántan, hogy a volt tesitanáraim egyhangúlag felsírnának a gyönyörtől, de annak az az oka,
hogy falunkban minimum harminc percenként, túlnyomó többségében inkább egy óránként jár a busz.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az idő meg a kilók előre haladtával, erre a mutatványra való hajlandóságom mértéke alább hagyott, sőt megszűnt, mert nem jó érzés azon agyalni, hogyan kérjek szépen oxigénsátort, mikor nem tudok beszélni, mert nem kapok levegőt. Úgyis az lenne a cél, hogy valamikor odaérjek, ahová indultam.
Budapesti asszimilációm hatodik hónapjában szintet lépett. Az „én ilyen biztos nem leszek” lemez megrepedt.
Szednem kellett a lábaimat a villamos után, hogy pontosan beérjek a munkahelyemre. A gyorsasága és távja közel sem volt összemérhető az eddigi vidéki élményeimmel, de erősen hajaztam egy aszmás szamárra, amikor levegőért kapkodtam. Megállapítottam, mikor oxigénhez jutott az agyam, hogy a házi cica létem, és elméletem, hogy csak annyit mozgunk, ami feltétlen szükséges a fennmaradáshoz, nem éppen fél egészség.
Mentségemre legyen mondva azért alakult ki ez a szituáció, mert olyan jelenséggel kellett testközelből megismerkednem, ami számomra eddig sem volt ismeretlen, de nem képezte a hétköznapok részét.
Ez nem más, mint a dugó.
Erről a sajátos helyzetről a tősgyökeres kolléganőm oktatott ki egyszer, amikor késtem öt percet. A következőt javasolta némi anyai gondoskodással hangjában: „Minimum húsz perccel többet kell számolnod az utazásra, mikor elindulsz otthonról, mert itt a nagyfalun általános és bármikor kialakulhat egy dugó. Főleg reggel”. Mesterem szavait igyekeztem magamévá tenni. Nem mondom, hogy nem voltak megcsúszások, de alapvetően hoztam a normát.
Milyennek érzem most a helyzetem, így lassan egy év távlatából Budapesten? Ahogy mindig, mindenhol eddigi életemben, mert rengetegszer költöztem és újrakezdtem.
Falusinak túl városi, városinak túl falusi, vidékinek túl fővárosi, fővárosinak túl vidéki.
Egy csoporthatárokon libegő élmény gyűjtögető, aki éhes is.
Kiemelt kép: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
