Egy családi nyaralás során balesetben veszítette el legidősebb, akkor 18 éves fiát Angela Murinai. Négyévnyi gyász után döntött úgy, hogy megírja az érzéseit, melyekkel azóta is együtt él. A Mikor feltámad a szél című könyve azonban nem csupán a veszteségről szól, hanem az anyaság nehézségeiről, a nőket érő erőszakról, a gyökerekről, az örökségről, és a túlélésről is. A szerző régóta foglalkozik blogjában közéleti, és nőpolitikai kérdésekkel, személyes történetén ez érezhetően átszűrődik. Erről is szól a podcast, és ezt mutatják a részletek a könyvből:
„Furcsa, mik maradnak meg az emberben valakiről, akit elveszít. Erről a két hétről például erősen beégett a fejembe a lába, mármint a lábának a képe, amint lábujjközös papucsban egyensúlyoz vele kifelé tartva ehhez a kőkapuhoz. Ugyanezen papucsban nyűglődött akkor is, amikor az Azure Window-hoz mentem el vele. Forró nap volt az is. Végül is minden nap forró júliusban. Előző nap kirándultam a két kisebb sráccal. Hívtam Bencét is, de ő nemet mondott, amin persze jól megsértődtem. Miért ilyen érdektelen? Miért nem akarja szeretni ezt a helyzetet? Én értem, hogy hiányoznak a haverok, de könyörgök, nem örökre jöttünk ide! Tényleg csomó embert ismerek, aki boldog lenne, ha az anyja ilyen helyre vinné. Vagy nem? Csak én lennék az? Nem tudom. Igazán tehetne némi erőfeszítéseket ő is, hogy jól érezze magát. A boldogságot, az örömöt akarni is kell, nem? Mikor a kicsekkel hazaértünk a kirándulásból, akkor jött azzal, hogy azért ő sem itthon heverészett ám, míg kirándultunk, hanem csatangolt egyet Marsalforn-ban. Akkor fedezte fel az öblöt. Még aznap megmutatta, és tényleg lenyűgöző hely volt.”
„2016. október 14. (Három hónappal a szél után) Nem tudjuk, hogy baj lesz, csak azt tudjuk, hogy valami más, mint máskor. Utólag sírunk: Uramisten! Miért nem indultam el? Vagy épp ellenkezőleg: Miért indultam el? Miért nem láttam, hogy valami készül? Keressük azokat a pontokat, amikor még visszafordítható lett volna minden. Okokat keresünk és felelősséget. Sírunk és dühöngünk, hiszen minden nap, amin tragédia történik, pont úgy indul, mint bármelyik másik. Mint bármelyik jelentéktelen könnyű nap.”
„Mikor eldöntöttem, hogy mégis lesz családom, normálisan, férjjel gyerekkel, akkor egyik legfontosabb vágyam az volt, hogy a gyerekeimnek legyen majd jobb, de legalább olyan gyerekkoruk, mint amilyen nekem volt. Na, jó, inkább jobb. Legyen olyan apjuk, akitől nem félnek, és aki engem sem bánt. Azt borzalmas látni, ha az ember anyját bántják. Akkor is borzalmas, ha csak szavakkal bántják. Akkor is, ha a szabadságát elveszik. Akkor is, ha az önértékelését elveszik. Ők ne lássanak ilyet. Ehhez a legfontosabb szempont, hogy olyan társat kell választani, akiről feltételezhető, hogy soha nem lesz agresszív és elnyomó. A szerelem is fontos, persze, de olyanról ezret hallani, hogy az emberek nagy szerelemről papolnak, aztán meg mégis bántják az asszonyt. Egymást…
Azt kell, mondjam, amit én terveztem, a nulladik percben elbukott vállalkozás volt. Nem tudom, mi lett volna, ha a férjem többet van otthon, ha nem tölt éveket külföldi munkában, hogy akkor, ha ketten tudtuk volna tolni a gyerekezést, mire jutottunk volna. Néha az jut eszembe, hogy valószínűleg évekkel ezelőtt elváltunk volna. De az is lehet, hogy nem. Olyan szépen indult minden. Olyan jó apuka volt, olyan kedves férj. Legalább nyolc szép évünk volt. Nem tudjuk, hogyan alakult volna az élet, ha ő nem esik ki a családból, nem távolodik el tőlünk, én pedig nem válok túlterheltté és kimerültté.”
„Bánat szilaj fekete kanca, aki a lelkemben él egy szűk karámba zárva. Időnként elmegyek hozzá, hogy érezze, nincs egyedül. Megállok ilyenkor a karám innenső oldalán, nyúlok felé, hogy megsimítsam, de ő nem bízik bennem. Toporog a porban, fújtat és hátrál a kezem elől. Én lehajolok, átbújok a keresztül húzott lécek között, és már ott állok mellette…”
A podcastot itt hallgathatod meg:
Fotó: Ákos Murinai.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
