Bea szenvedéllyel tanított, és ha most éppen másfelé is sodorta az élet, és éppen pizzát készít, azt is szeretettel teszi. Nem tud takarékon működni, de talán erről szól az élet, nem? Hogy ne spóroljunk magunkkal, mert akkor mi marad? Bea pedagógusi pályafutása rögös volt, mielőtt teljesen kiégett volna, az utolsó előtti pillanatban vett egy nagy levegőt, és felült egy Londonba tartó gépre. Ismerkedjetek meg Balázs Beátával, szeretettel ajánlom a történetét.
Beával a Hyde parkban találkoztunk. Szereti etetni a madarakat, és itt aztán van jó sok, ráadásul hozzá is szoktak ahhoz, hogy ha valaki megközelíti a tó partját, akkor valószínűleg lesz is nála ennivaló. Én üres kézzel érkeztem, de Beánál szerencsére volt egy nagy zacskó mag, úgyhogy a Serpentine-tó mellett kis és nagy madár rikácsolva, hápogva vagy éppen fújtatva úszott és rohant felénk, pontosabban az ínycsiklandó magos zacskó felé.
– Nagyon szeretem Nagy-Britanniát – kezd Bea mesélni, 2014-ben voltam itt először kollégákkal az iskolából, ahol magyar–történelmet tanítottam. Plymouthba mentünk, hogy tanulmányozzuk a brit iskolarendszert. Sokféle intézményt megnéztünk, kisegítő, elit, egyházi iskolát stb. Órákat látogattunk. A mai napig emlékszem a döbbenetemre, hogy például médiaórán azt láttam, hogy olyan elképesztő felszereléssel tudnak dolgozni a gyerekek, amit addig elképzelhetetlennek tartottam. A művészeti órán, rajzórán is nagyon meglepődtem: egy egész festőműterem állt a diákok rendelkezésére. Nem ehhez voltam szokva.
– Ez hét éve volt, de mesélted, hogy később is jártál itt.
– 2017-ben eljöttem egy 3 hetes nyelvtanfolyamra. Nem tudtam betelni a várossal. A nyelvórák után róttam az utcákat, mindent megnéztem, amit csak tudtam. Minden múzeumban voltam, amiről tudtam, hogy az ott szerzett tudásom felhasználható az otthoni tanításban is.
Aztán a következő évben, 2018-ban megint Londonban találtam magam. Egy tanári továbbképzésen vettem részt, amely a többi között arról is szólt, hogyan lehet a Magna Charta Libertatumot tanítani, hogy az érdekes legyen a gyerekeknek.
– És hogy?
– Ó, sokféle módszer van. Időszalagot lehet készíteni, ez segíti elhelyezni egymáshoz képest az eseményeket, aztán megtanultuk, hogyan lehet gyorsan és célratörően szöveget elemezni, értelmezni, és lehet akár keresztrejtvényt is készíteni a tudnivalókból, így könnyebben lehet memorizálni a fontos dátumokat, definíciókat, történéseket.
Még a történelemtanítás is más
– Volt számodra újdonság a továbbképzésen?
– Igen. Egyáltalán nem tanítják annyira részletesen a történelmet, mint mi otthon. A fontosabb eseményeket emelik ki, és azt tanulják a diákok, de azt nagyon alaposan. Világtörténelemből mi sokkal többet tanulunk és tanítunk, mint itt a britek.
– Olyan lelkesen mesélsz a tanításról. Nem hiányzik?
– De, de, igen. Már két éve itt vagyok, azóta tulajdonképpen nem tanítok. Bár tavaly februárban bekerültem a Magyar Klub és Iskolába, de mindössze két alkalom után jött a Covid miatti lezárás, így legfeljebb online folytatódhatnak az órák. Ez is egy kihívás, mert magyart, mint idegen nyelvet tanítok itt, és ez más, mint otthon tanítani. Ebben a hétvégi, magyar iskolában kéthetente van foglalkozás, a tanárok önkéntes munkában dolgoznak. Nekem már nagyon hiányzott, és a hosszú távú tervem egyébként is az, hogy Nagy-Britanniában is taníthassak. Tavaly júliusban megkaptam az itteni tanári engedélyt, és fel kell majd mutatnom brit szakmai tapasztalatot is. Ez most az ország lezárása miatt szinte lehetetlen, ezért sajnos sokkal lassabban haladok a kitűzött célom elérésében, mint gondoltam, de nem baj.
„Úgy éreztem, nem bírom tovább”
– Mi történt, ami miatt otthon összecsomagoltad az életedet, és felültél a Londonba tartó repülőre?
– Úgy éreztem, nem bírom tovább. Egyre sokasodott a munkám, sok volt a heti óra, rengeteg tanmenetet kellett készítenem, a dolgozatok javítása is sok idő, aztán a számtalan feladatlap összeállítása, a kompetenciakészségek fejlesztéséről és a versenyekre való felkészítésről nem is beszélve. Ezekből a feladatokból a kívülálló nem lát szinte semmit. Mindezekben az évek alatt teljesen kimerültem. Kellett a váltás.
Olyan szinten kikészültem, hogy súlyosan megroppant az egészségem, az orvos azonnali életmód- és munkahelyváltást javasolt. Ezt akkor nem tettem meg, nem tudtam megtenni, így aztán persze két év múlva újrakezdődött az egész, kiújult a betegségem.
Emlékszem, karácsony előtt jeleztem is a főnökömnek, hogy nem bírom tovább, de azt mondta, hogy nem tudnak mit csinálni. Aztán az újévi misén történt valami. Azt énekeltük, hogy „új esztendőben, új szívekkel”, és abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy én itt most biztosan befejezem. Váltok.
– Mehettél volna Vác helyett mondjuk Budapestre, egyik iskolából egy másikba, az is elég nagy változás, stressz, de te még nagyobb váltásban gondolkodtál, új országba költöztél, és ráadásul másik szakmában is dolgozol.
– Szerintem az egész életem ilyen nagy fordulatokból áll. Az első munkahelyemen, Eger mellett egy általános iskolában ért az első nagy csalódás, amikor is úgy gondoltam, hogy a főiskolai tanári diploma mellé megszerzem az egyetemi fokozatot is. A főnököm ezt nem támogatta, mondván, hogy erre egy általános iskolában semmi szükség sincsen szerinte, úgyhogy innen tovább mentem Balassagyarmatra. Itt sem volt szerencsém, mert az intézmény kihasználta a Munkaügyi Központ által adott támogatást utánunk, aztán azonnal megvált tőlünk, amint a támogatott kétéves periódus véget ért.
Egyik munkatársam perelt emiatt és meg is nyerte. A következő munkahelyemen már én is bátrabb voltam, kénytelen voltam megedződni, az ottani pályafutásom nekem is munkaügyi perrel végződött, bár más okokból, és egyébként meg is nyertem. Ezután jött Budapest, egy kereskedelmi szakközépiskola, amely szerintem politikai csatározások miatt szűnt meg, illetve összevonták az intézményt egy másik iskolával.
– Szóval ez megszűnt alattad.
– Ez igen, az utódintézményből pedig eljöttem, mert összekülönböztem egy diákkal. Akkor már nagyon ki voltam készülve.
Éreztem, hogy váltanom kell, ezért elkezdtem azon gondolkozni, merre, milyen területre lehetne tovább menni, amihez magyar–történelem kell. Így találtam meg a Kodolányi János Főiskola nemzetközi tanulmányok szakát, amelyet el is végeztem. Könnyen lehet, hogy később, ha majd hazatérek, ezzel a diplomával fogok valami újba vágni. A szakdolgozathoz sokat kutattam, sok munkát fektettem bele.
A témám a balassagyarmati csehkiverés volt, azt vizsgáltam, hogy miért a legbátrabb város, azaz miért Civitas Fortissima Balassagyarmat. Régi újságcikkek alapján kutattam az eseményeket. A város polgármestere is érdeklődött a tanulmány iránt, de végül nem adtam oda. Még féltve őrizgetem, és arra gondoltam, hogy hátha találok még valamit ezzel kapcsolatban egy brit levéltárban, és akkor kibővíteném az eddigieket.
– Mi vezetett a totális kimerüléshez az eddig említetteken túl?
– Az állandó bizonytalanság. A legtöbb helyre GYES-en lévő kismama helyére vettek fel, nem tervezhettem előre, tudtam, hogy amint visszajön a kolléganő, nekem fel kell állnom. Egy idő után a tanítás sem volt többé kihívás. Sőt, azt éreztem, hogy ha talpon akarok maradni tanárként, el kellene végeznem a gyógypedagógiai főiskolát, mert évről évre egyre több volt a problémás gyerek az osztályban, akikhez speciális módszerekkel lett volna érdemes közelíteni. Az én óráimról a gyerekek legalább fele hol pszichológushoz, hol fejlesztő pedagógushoz járt.
Projektor saját pénzből
– Akkor tényleg komolyan elgondolkoztál azon, hogy elvégezd a gyógypedagógiát?
– Kénytelen voltam, de rá kellett jönnöm, hogy nem az az én hivatásom, nem az az én utam. Ha az lett volna, akkor rögtön arrafelé megyek az érettségi után. Amit tudtam, azt megtettem, az iskolapszichológustól és a fejlesztő tanártól igyekeztem módszereket ellesni, technikákat tanulni, informálódni, de alapvetően azzal a tudásommal tudtam dolgozni, azzal a tapasztalattal, gyerekismerettel, amit addig összegyűjtöttem a pedagógusi pályafutásom alatt. Voltak olyan helyzetek is, amikor külső tényezők akadályozták, hogy a gyerekek képesek legyenek tanulni.
– Mire gondolsz?
– Például amikor egy Pest megyei faluban gyilkosság történt, és a kollégisták egyik ismerősét letartóztatták. Egyszerűen nem lehetett órát tartani, a gyerekek annyira ki voltak készülve, így nem tudtam mit tenni, ki kellett beszéltetni a gyerekeket a saját órámon. Ugyan nem vagyok pszichológus, de akkor az ott teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezt kell tenni, mert addig nem tudunk haladni, amíg nem beszélik ki magukból a tragédiát. A tanórára bevitt színezők is sokat segítettek, bár egyes kollégák megjegyzéseket tettek, de szalagavatón is emlékeztek erre a diákok. Hasonlóan sokkoló volt az is, amikor egy szörnyű baleset tanúi voltunk. Reggel iskolába menet a rákospalotai megállónál a vonat alá került egy ember.
Hiába mondtam a velem utazó gyerekeknek, hogy nehogy odamenjenek, nem tudtam mindenkit megakadályozni. Olyan borzasztó volt az egész, hogy én sem mertem odanézni. A gyerekek sokkos állapotba kerültek, mindnyájunkat megviseltek a történtek, több diáknak iskolapszichológushoz kellett mennie. Aztán az egyik kollégiumban volt olyan gyerek, akit megerőszakolt az édesanyja élettársa, ezekre a helyzetekre nincsen szó, és feldolgozni is nagyon nehéz. Szóval ez is alaposan megviseli az embert, mindaz a töméntelen társadalmi trauma, ami egy iskolában lecsapódik, nagyon sok, túl sok.
Akkorra már a helyettesítésekért a tanárok nem kaptak túlórapénzt. A pályám elején még kaptam írószer-támogatást és ruhapénzt, aztán ez is megszűnt. A felszereltséggel is gond volt, az iskolának ugyan volt laptopja, de kevés és lassú, és még azokért is hosszú sorokban álltak a kollégák, csak előjegyzéssel lehetett hozzájutni, így egyszerűbb volt, hogy aki tudott, vett magának sajátot. Egyébként a kivetítővel ugyanez volt a helyzet.
Volt olyan kolléga, aki inkább saját pénzből vett projektort. Ebben a bizonyos iskolában tavaly januártól nem volt fűtés, az érettségi előtt eltört a szennyvízcső. Amikor még ott voltam, már akkor is probléma volt a vízzel, többször volt városi szintű vízcsőszerelés, ilyenkor a WC-t vödörrel kellett leöntenünk.
Közben azt azért láttam, hogy más iskolák kaptak elegendő támogatást, csak valahogy azok az iskolák nem voltak olyan szerencsések, ahol én dolgoztam.
– Nem csodálom, hogy meg kellett állnod, és szünetet tartani.
– Nagyon beteg voltam, amikor repülőre szálltam, szerintem akkor jött ki minden addigi stressz, tetézve azzal, hogy tudtam, most elhagyom a hazámat, a családomat, és azt sem tudom pontosan, hogy mi lesz. A félretett pénzem egy kevés időre volt csak elegendő, gyorsan munkát kellett találnom, így helyezkedtem el egy amerikai pizzérialáncnál, itt dolgozom két éve.
– A végső cél, hogy tanár lehess itt, Londonban, igaz?
– Igen, azonban az első időszak kizárólag a túlélésről szólt. Eleinte a pizzériában is csak részmunkaidőben dolgozhattam, ez baj volt, mert amit kerestem, az albérletre sem volt elég. Sakkoznom kellett mindennel, hogy kijöjjek a kevéske pénzemből, spóroltam az élelemmel és tulajdonképpen mindennel. Az albérletekben is, ahol laktam, sajnos kifogtam több problémás lakótársat, volt agresszív és volt drogos is. Az is megtörtént, hogy az egyébként magyar főbérlőm megfenyegetett, majd kikapcsolta a gázt, meleg vizet, nem volt fűtés.
Közben haladtam az utamon: megvolt a munkahely, később megszereztem a tanári engedélyt, aztán megkaptam az előzetes letelepedési engedélyt és így tovább. A lezárások miatt szinte lehetetlen most előrelépnem, az iskolák hol működnek, hol nem, alapvetően online oktatás a jellemző ezekben az időkben, így egyelőre nincs esélyem brit iskolában elhelyezkedni.
Egyébként vicces, hogy már itt kint voltam, amikor kaptam az Oktatási Hivataltól egy elismerő oklevelet a januári országos helyesírási versenyre való felkészítő munkámért, mert egy diákom kimagasló eredményt ért el. Én márciusban jöttem ki.
Hiányzik az otthon
– Hogy tervezed? Maradsz még?
– Nagyon rossz a honvágy. Eredetileg két évre terveztem, de most azért sem tudok hazamenni, mert a falumban, a Nógrád megyei Romhányban és az egész környéken rengetegen betegek. Magyarország lezárva, félek, hogy nem tudnék ügyeket intézni, hogy beindíthassam az életemet, legyen taj-kártyám stb.
– A célodhoz mindenesetre félúton vagy, nem? Az még izgalmas lenne, ha kipróbálhatnád magad ott is!
– Úgy érzem, mintha másokat nem érne ennyi megpróbáltatás, nekem mindenért alaposan meg kell küzdenem, semmi sem jön könnyen.
Ezt csak úgy lehet csinálni, ha az embernek rengeteg hite van, és az ember felajánlja az életét, meg mindazt, ami történik vele a Jóistennek. Mondta is egy ismerősöm, hogy csodálja a kitartásomat. Lehet, hogy mások már a helyemben rég hazamentek volna.
– Téged nem olyan fából faragtak. Benned sok a kitartás, szívós és szorgalmas vagy, és főleg van célod.
– A buszról láttam hazafelé menet egy feliratot, és nagyon megtetszett: „do what you love, love what you do, azaz „azt csináld, amit szeretsz, és szeresd, amit csinálsz”. A pizzériát sem élném túl, ha nem fogadnám el, hogy ez mindössze átmeneti időszak. És amíg ott vagyok, muszáj szeretni a tésztát, a pizzákat, mert különben nem tudok jót csinálni. A sajttal töltött szélű pizzára ez nagyon is igaz, mert ha szomorú vagy fáradt vagyok, mindig lesül, de ha jó kedvem van, szép pizzák kerülnek ki a kezem alól.
Nyitókép: Balázs Bea.
