Tudod honnan ismered fel, hogy épp a pokolban csücsülsz? Hogy még a vigasz is szánalmasan keserű. Tudom miről beszélek, mert épp benne vagyok. Mert amikor azzal a szöveggel simogatom lelkem sajgását, hogy az út, ami férjem haláláig vezetett, lehetett volna sokkal rosszabb, hisz egy agydaganat fizikai fájdalma, szellemi elborulása sokkal több szenvedést okozhatott volna neki, és nekünk családtagoknak is, akkor attól hányingerem van.
Pokol az, amikor sehol nincs helyed a világban, mert egy hangra vágysz. Egy tekintetre. Az összes többi felesleges locsogás és meddő unalom. A lét szimpla kipipálás. Ezt a napot is megcsináltuk.
Kapaszkodsz álmokba, kötelezettségekbe és abba, hogy talán holnap könnyebb lesz. Talán holnap történik valami csoda. És vannak napok, amikor tényleg történik. Csak azon napok másnapja még rosszabb.
Mert telhetetlen vagy, mert még többet akarsz belőle, mert csak azt akarod. Süssön a nap, ne érezd a fájdalmat, a boldog jövő reménye sokkal élesebben, biztosabban ragyogjon be az ablakon.
Minden gondolatot, ami önvád, önszapulás, csírájában kell elfojtanom, és ez is nagyon nehéz. Hinni magamban, hogy most majd olyasmire leszek képes, amire eddig soha. Persze még soha nem halt meg a férjem, kevesekkel esik ez meg 34 évesen, 4 gyerekkel a batyuban.
Hinnem kell a gyerekeimben akkor is, amikor szétszedik a kocsit egy hazaút alatt. Amikor másról sem tudnak beszélni, csak valami konzolos játékról, amire gyűjtenek, hogy azonnal vegyük meg, mert összejött a pénzük rá.
Tényleg összegyűjtötték a rávalót. Baromira megérdemelnék, hogy megkapják, de nem megy. Nem akarom.
Nem akarom, amíg nem tudom, hogy ki fogja nekik összerakni. Nem akarom, hogy ne szomorúság legyen a vége. Nem akarom, amíg nem tuti, hogy egyáltalán működik az a valami, amit kinéztek. Nem akarom, amíg nem tudom milyen játékok fogják a gyerekeim agyát zabálni, amikor megkapják. Nem akarok elszámolni senkinek, ha netán nem ért egyet azzal, ahogy ebben döntök. Nem akarok nap mint nap arról vitázni a gyerekekkel, hogy mikor, mennyit és hogyan lehet azzal a vacakkal játszani. Nem akarom ezt az egészet egyedül csinálni, és ez is pokol. Bizsereg az agyam, dühös a gyerekem. Elvesztette az apját, és én ilyen kütyükön rugózom mégis. De hogy a fenébe ne tenném?
Utálhat mindenki, de én férfihangra vágyom. A gyerekek mellé valakire, aki ért a kütyükhöz, aki megnyugtat, hogy van élet a konzolszerelem után. Hülye apróságok.
Tudok főzni, mesét olvasni, pénzt keresni. De nem tudok férfi lenni. Nem tudok másik pólus len
ni. Én csak egy nő vagyok, aki épp a pokol fenekéről próbálja magát kibányászni, és tartja a gyerekeit a feje felett, hogy legalább ők ne kerüljenek ilyen mélyre.
De vajon segít, vagy gátol engem a gyerekeim megvalósult álma? Vajon hogyan fogok ezután döntéseket hozni? Vajon meg fognak-e utálni a gyerekeim? Vajon én meg fogom-e utálni magam, azért, mert a kétszázadik miért kérdés után a 11 éves zokogó gyerekem képébe ordítom, hogy CSAK! NEM vesszük ma meg azt a sz..rt… és nem teszem hozzá, pedig talán az lenne a fair, hogy nem vesszük meg, mert félek tőle.
Tudom, hogy a halál is lehet kegyelem. Tudom, hogy rám is vár kegyelem. Tudom, hogy minden idejében történik. És tudom, hogy most a pokolnak van itt az ideje. De ez akkor is borzalmas, ha tudom, hogy egyszer vége lesz…
Kiemelt kép, cikkbeli fotó: Szilda saját képei
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
