Azt álmodom, hogy biciklivel tekerek egy lejtőn. Hajtom és hajtom. Hiába lejt az út, nem haladok. Hiába hajtom, nem jutok előre. A szél olyan erős, fúj visszafelé az emelkedőnek.
A jeges vihar szilánkokat ver az arcomba. Lehajtom a fejem, alig látok valamit. Erősen nyomom a pedált, a lábam már fáj, combjaim égnek. Mégiscsak oda kellene érni.
Szoknyában vagyok és piros harisnyában fura virágokkal. Hogyhogy nyáron havas eső esik? Könnyeim keverednének az arcomon szétolvadó csapadékkal, ha még volnának. Mégis taposom tovább.
Csak a bicikli bírja ki! Nyikorog a hajtókar, kerreg a lánc. Nyííí-krrrsss! Nyííí-krrrsss! Ez nem igazság! Görcsösen markolom a kormányt. Kifehérednek az újperceim. Fázom is. Nem erről volt szó! Senki nem mondta, hogy ilyen nehéz lesz! Akkor talán el sem indulok. Vagy nem erre. Talán nem is volt más út.
Próbálok visszaemlékezni, de nem tudom felidézni a kezdeteket. Volt-e elágazás, dönthettem vagy löktek. Nem emlékszem.
Örök idők óta ülök a biciklin. Ébredjek inkább fel! De ez nem álom… Nyííí-krrrsss!
Azt álmodom, hogy ott vagyok megint. Abban a házban. Hiába szöktem ki, megint visszakerültem. Nem tudok szabadulni tőle. Fojtogat a jól ismert félelem.
Keresem a kiutat, de nem találom az ajtót. Mindenhol csak nehéz falak. Közben jár az agyam, hogy a legszükségesebbeket összepakoljam. De minek, úgyis itt a világvége. A kinti világ furcsa fényekben. Itt van ő is.
A jelenléte nyomasztó, pedig még meg sem szólalt. Intek köszönésként. Ordítanám, hogy tetű szemétláda, mocskolnám, szidnám, látni sem bírom a nyomorult, undorító fejét, de nem jön ki hang a torkomon. Elfordulok és összehúzom magam.
Hátha nem vette észre a gondolataimat. Vacsorát adok a gyerekeknek. Hátamon érzem, hogy figyel. Mindig. A nyomomban van. Figyel, hogy mikor csaphat le rám. De ez nemcsak rémálom…
Azt álmodom, hogy egy kislány ül az ölemben. Nem látom az arcát, csak hátulról a fekete haját. Húzom fel a cipőjét a lábára. Közben érzem a puha bőrét. Senki nem kérdezi, kié ez a gyerek, és miért van velem. Hozzám bújik, szorosan ölelem, kiéhezve csüng rajtam.
Kapaszkodunk egymásba. Mindenféle titkokat sugdos a fülembe. Az apja ott áll mellettem. Nincs arca, mégis átnéz rajtunk. Talán nem álom…
Azt álmodom, hogy ruha nélkül állok a tömegben. Meztelen a testem, védtelen a lelkem. Másokon súlyos páncél. Nem értem, mitől védik magukat. Engem nem véd semmi. Nem nevetnek ki pőreségem miatt. Észre sem vesznek. Szeretnék magamra húzni valamit, legalább egy rongyot, egy vékony vásznat, ne legyek annyira kiszolgáltatva. De nem érem el. Hiába nyúlok, mindig távolabb kerül. Aztán már nem is találom sehol.
Csikorognak és ropognak a páncélok, ahogy tülekednek egymás mellett. Nyííí-krrrsss! A tömegből folyton nekem csapódnak, sebeket ejtenek rajtam a nehéz páncélokkal. Már értem… De ez nem álom, hanem az életem. Nyííí-krrrsss!
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
