– Milyet kérsz? Jó sokféle van, meg különlegesek. Ilyen szilvás-fahéjasat sem ettem még. Szerinted? Nem, nem! Most én hívlak meg.
Szilvi nem engedte, hogy Móni elővegye a pénztárcáját. A cukrászdában türelmesen várt a pultoslány, amíg a két negyvenes, fekete hajú nő választ a nagy kínálatból. Megszokta már, nehéz dönteni.
– Elnézést, mindjárt kitaláljuk.
Lerítt róluk, hogy ritkán kapcsolódnak ki, és ez most egy különleges alkalom, ezért is kell megadni a módját, és tökéletesen választani. Talán az is ritka, hogy együtt. Pedig ez csak egy fagyi. Régi barátok lehetnek. Ugyanolyan hajfestéket használnak.
Szilvi három gombócot vett, és Mónit is rábeszélte, hogy ne szégyenlősködjön.
Pedig jó drága, ebből már kijött volna két doboz jégkrém vagy két gyerekpóló a Pepcoban…
Nem, most nem gondolhat erre. Ma kirúgnak a hámból, és igen is élvezni fogja a fagyit. Lehet még sütit is esznek utána, tesznek a kalóriákra.
A gyerekeik apás hétvégén, dolgozniuk se kellett egyiküknek sem, a házimunka is várhat, és annyi megbeszélni valójuk volt.
Egy padon sütkéreztek a kellemes tavaszi napon, és a zöldülő Budai hegyekben gyönyörködtek, miközben Móni éppen a legutóbbi kudarcba fulladt randiját mesélte, és a kisebbik iskolai gondjait. Erről Szilvi is tud mesélni, pedig munka után még tanul a gyerekkel, de annyira fáradt, és a szülői is nagyon hosszú volt, későn lett aznap vacsora. Minden nap olyan egyforma, mókuskerék, hogy fennmaradjanak. Móni bólogat, igen, igen…
Sokan voltak a várban, persze, vasárnap, és végre jó az idő, kiszabadultak a családok a lakásokból. Szépen felöltözve sétáltak elégedett párok, babakocsit tologató boldog életek. Szilvi és Móni merengve nézte őket.
Megakadt a szemük egy különösen jól öltözött, csinos nőn. Nagyjából egyidősek lehetnek, rövid, szőke haja volt, divatosan vágva, nagy napszemüveg az arcán, világos, egyenes szabású szövetkabát, fehér szűk nadrág. Jóképű férjével kézen fogva nézelődtek, és szépen vasalt gyerekek szaladgáltak körülöttük vidáman.
Szilvi azon tűnődött, hogy biztos drága az a napszemüveg, valami márka lehet, de nem is tudja, milyenek vannak. Ők biztos nem szoronganak, hogy mi marad hó végére, ha kifizették a rezsit meg az albérletet, mert a gyerektartás egy vicc… ja, tutira nem albérletben laknak, és biztos új illatú autójuk is van. Milyen nyugodtak, hogy rendezett az életük! Számíthatnak egymásra, azt sem kell meggondolniuk, hány gombóc fagyit ehetnek. Már nem ízlett annyira a szilvás-fahéjas. Neki még ez is nagy dolog. A francba!
– Nem bírom ezt nézni… Ezt… ahogy pöffeszkednek a tökéletes, konszolidált életükkel… Nekünk meg… Mi… mi nem tartozunk ide! – fordult oda Mónihoz.
– Úristen, ugyanerre gondoltam!
– Húzzunk innen!
Evelin a napszemüveg mögül figyelte, ahogy a két büszke, fekete hajú nő nagy tölcsérekkel elsétál előttük. Ő bezzeg, csak egy gombócot mert enni. Vigyázni kell az alakjára. Márk szólt a múltkor is, hogy egy kicsit felszedett hasra.
– Ne menjetek olyan messzire! Nézzétek meg, milyen szép a kilátás! – szólt rá a két fiúra.
Azok hangosan nevetgélve tértek vissza a szülőkhöz. Evelin megnyugodott, hogy szót fogadtak, tudja, hogy Márk ideges lesz, ha sokat rendetlenkednek, és azért is ő a hibás. Most legalább nyugalom van, mindenki jókedvű. Márkot is rá lehetett venni, hogy eljöjjön velük. Még a fiúkkal is foglalkozott végre. Lelkesen magyarázta, melyik a Svábhegy, és hol van az Erzsébet-kilátó.
Evelin kedvesen mosolygott, de már régóta nem arra nézett. Szemével a két fekete hajút követte, ahogy lassan távolodtak az árnyas lépcsőkön a Vérmező felé elmerülten beszélgetve.
Elképzelte, ahogy hazamennek, és egyedül lehetnek egy nyugodt, kis lakásban, filmet néznek kényelmes pólóban, és pattogatott kukoricát esznek vagy egy egész doboz jégkrémet. Vagy sokáig olvasnak az ágyban, mert éppen ahhoz van kedvük, és senki nem szól bele. Milyen szabadok!
Nyitókép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
