Anyák napjára – nekem és nekik

2015 volt, február, annak is a huszonkettedik napja, amikor megváltoztak a dolgok. Mert tényleg így lett. Még akkor is, ha a jótékony naivság, az önbizalom meg a tudatlanság azt súgta nekem, amit súg még sokaknak: ugyan már, nekem menni fog másképp is! A változás annyi lesz, hogy eggyel többen leszünk. Pont.

Győri-Varga Nóra írása.

Pár hétnyi, esetleg hónapnyi éjszakázás igazán nem kunszt, hiszen kibírtam vizsgaidőszakokat, hajnali tanulásokat, koncerteket, fesztiválokat, van rutinom. Örök készenlét? Én még főzni is fogok mellette!

Jó, nem minden másnap, de rendszeresen: heti kétszer, minimum. A háztartás csak a legelején fog szaladni, a férjemnek pedig társa, szeretője, barátja maradok, és tisztán fogunk emlékezni mindig, miért választottuk egymást azon a gyönyörű őszön, aminek lassan már tizenöt éve.

És nem hanyagolom el magam, nem lesz lenövés, de lesz mindig sima láb meg szép haj. És továbbra is a keresztnevén szólítjuk a másikat, a férjem nem „anyának” hív majd a rendes nevem helyett, amikor hozzám beszél, és belőle sem lesz „apa”, amikor én emlegetem őt az oviban az egyik anyukának.  

Azon a kilenc évvel ezelőtti februáron világra jött a kisfiunk, de mi – én biztos – nagyon sokáig csak formailag voltunk szülők, a tartalom sokat váratott magára.

Később születtünk meg, folyamatosan, hosszú-hosszú vajúdással azokon az éjszakákon, amikor ringattuk, öleltük, simogattuk és vigyáztuk az álmát.

Megszülettünk a félrecsúszott sapkában a kicsike fején, amit megigazítottunk rajta, hogy a füle ne fázzon, a szuszogásában, ahogy a hasunkra simulva álomba szenderült, mi meg feküdtünk mozdulatlan, nehogy lepottyanjon rólunk, és elvesztünk a látványban, mert amikor egy kisember alszik, földre szállnak az angyalok.

Megszülettünk az elveszett cumiban, amit éjjelente az ágyában keresgéltünk az éjjelifény halvány sugaránál, az éveken át tartó hajnali virrasztásokban, amikről sosem tudunk meg, miért voltak, de ráfogtuk a fogzásra, a hasfájásra, a mozgásfejlődésre meg a rossz álmokra (arra, hogy egyszerűen csak nem jó egyedül aludni egy szobában, az öccse születésekor jöttünk rá). 

Ott van az anyaság meg az apaság a gyerekhaj illatában, ami elér a lélekig, és kilenc év elteltével sem lehet betelni vele.

Ott van a kiborult tejeskávéban, a kifli csücskében meg a kakaós csiga közepében, a tíz perce felvett, lefogkrémezett pólóban meg a fáradhatatlan mosógépben, a két lábon járó toporzékolásban, az indulj-már-elkésünkben reggelente.

Ott van a kikérdezett leckékben, a rúddal hajtott bicikliben, a lázas homlokok borogatásában és a letörölt orrokban, ott van a kertben szedett, apró pitypang- és százszorszépcsokrokban meg a puszival gyógyított sebekben.

Kilenc év, két fiú és örök kételkedés: mit visznek belőlem tovább ők, akik közül minimum egyet lánynak vártam, és ők erről tudnak is?

Mit kapnak tőlem, ha halvány csak a mosolyom vagy már nincs is az arcomon, pörölök velük, házisárkánnyá mérgelődöm magam szinte az összes reggelen, de van mindig tiszta ruha, házi kenyér és kifli, tízórai, kétféle ruha bekészítve (hátha mégis más lesz az idő), összebújás ébredéskor meg esti mese alatt és sok-sok beszélgetés?

Kilenc év, két fiú: az éjszakázásokat nem úgy bírom, mint korábban elképzeltem, és nem is úgy, mint a vizsgaidőszakokban – annál sokkal jobban – igaz, hogy napi három kávéval, minimum egyszer tejszínhabbal a tetején.

Hétvégéken főzök csak, a porcicákkal szoktam, igen, kergetőzni és nem vallom be, milyen gyakran pucolok ablakot, de azt igen, hogy amikor a kisebbik fiam a meztelen combomra hajtva a fejét megjegyzi, „Anya, szúr a lábad!”, azt felelem: „Majd sima lesz, mire jövő szombaton esküvőre megyünk!” 

Kilenc év, két fiú, tíz év házasság: a férjem – aki egészen biztosan másképp lát engem, mint én magamat – azt mondja, pont olyan vagyok, mint tizennégy éve, amikor megismert, de én tudom, hogy nincs igaza.

Mert én látom a mély karikákat a szemem alatt, az ezüstös szálakat, a plusz kilókat, amiket ha nem is a jövő heti esküvőre, de nyárra lecsiszolok magamról, és még ezeknél is jobban látom, mennyire nehezebb lett velem az élet, mióta szülők lettünk.

Ő viseli mégis ezt a terhet, ezt a puttonyt, amit a hétköznapok sodrása ránk aggat, a morgolódó vénasszonyt, akivé délutánra öregszem, az éjszakákat, amikor betegek a gyerekek, az ebédeket, amiket meg kell főzni, az edzéseket, amikre a nagyobbikat el kell vinni, a háztartást, amit szinten kell tartani.

Viseli és teljes értékűen megosztja velem ezt a keserű-édes súlyt, felelősséget és kiváltságot, amit úgy hívnak, szülőség, pedig – szerinte – már rég kihalt volna az emberiség, ha előre tudnák az emberek, ez mivel jár.

De nem halt ki, és bele sem halt senki, itt vagyunk mi is, boldogan összekucorodva a kanapén, amikor nagy ritkán a férjem olyan hamar végez az esti altatással, hogy az éjszakába még egy film vagy egy beszélgetés (mert az nagyon kell) belefér.

És azért van olyan dolog, amit meg tudtunk tartani úgy, ahogy azt a legelején elképzeltük: apának és anyának még mindig kizárólag csak a fiaink szólítanak minket.

A Terézanyu pályázat 2010 óta díjazza a nőket, akik megírják életü/n/k legfontosabb történeteit.

nyitókép: freepik